Indyra blogja

Az ősz gyönyörű színeket varázsolt a parkban. Néhol virágok, a fű foltokban már megfakulni látszik, a fák ledobott ruhái, vékony szőnyeget terített a földre. A padok a napszítta piros színűkben árválkodtak, éhesen tátongva, kínálva testüket pihenésre, a megfáradt testnek. Emberek sétáltak itt-ott. Csendesen. Volt ki magányosan andalgott, bot a kezében, céltalanul meg-megbökdösve a földet, mintha fésülné önmaga gondolatait,és ez által tenné katonás sorrendbe őket, volt ki egymásba gabalyodva, összekulcsolt ujjaik a közös út mankója.  Az avar ritmikus zizzenése adta hírül a világnak, hogy egy eb a labda után rohangál, rakoncátlan farkcsóválása és lihegő pofavigyora vidám vakkantásba bocsátkozott, mi remekül fűszerezte a hangulatot és egyben bontotta meg a csendet, ami körülvett.  A nap fogócskát játszadozott a felhőkkel, aranyszínű függönyt gördítve le időnként a parkra, mintha egy színdarab momentumai közt jelenetek gyűjtene meleg batyujában, hidat építve ég és föld közt. Az élet színei szivárványként éleződtek, halványodtak.  A hatalmas fák bolondos sorrendben támogatták egymást lombjaikkal, fel-felkacagó apró szellő csiklandozta törzseiket.  Akkor vettem észre egy párt az egyik padon.  Mindkettőn a divatnak megfelelő szürke lódenkabát, mi redőzötten hullott alá a testekről.   Egymással szemben ültek. Szoborként!  A z élet pusztán arcuk életteli pozsgásán és szemük csillogásában nyilvánult meg.  Ott ültek, s tágra zárt szemekkel néztek egymás lelkébe, mert, hogy, a világ megszűnt számukra. Utaztak! Az idő s tér rabságából kiszabadulva. Egyszerre éledt fel minden körülöttük, a csillagok, az univerzum, a nap, a szél, a fel-fellibbenő hangok keringője, a virágok illata, a rovarok zümmögése, az apró gallyak reccsenése, a falevelek susogása, a levegő bársonyossága is simogatóbbá vált. Eggyé váltam velük és a természettel. Éreztem és éltem a szerelmet köztük, mintha én lettem volna a lélegzetük. Beszélt a csend. Ölelkeztek az érzéseik. A szívük együtt dobbant, mennyi szenvedély és mennyi néma szó, mennyi érintés mozdulat nélkül.
Ott ültek! Sajátságos világukat a boldogság babér koszorúja koronázta és földöntúli érzet lengi körül őket, mintha e kapcsolat gyűrűt húzott volna az örökkön örökké ujjára, s e szövetség összeforrja az egymásba fonódott lélekkezek érzelmi hullám útjait.

Igaz és feltétel nélküli szeretet angyalszárnyak ölében léteztek.

Az emberek elsétáltak mellettük, néha rájuk vetve egy-egy pillantást. Ott ültem és figyeltem őket egy órán át. A természet, az élet, a maga zubogó folyójában rendületlenül tovább élt a nap lemenő sugaraiban,   de ők még mindig szoborrá dermedve érezték, s élték a szerelmet.

 Üdv..Indyra

Megszülettem!-kezdé híres regényét Charles Dickens. Tettem ezt én is…mint annyi lélek e földön. Megszámlálhatatlanul sok emlék és gondolat maradt meg bennem apró koromból, miket annak idején érzésként éltem meg, és manapság már szavakat szülnek.

Életem egyik meghatározó versét szeretném veletek megosztani,amihez egy történet is párosul.

A szobában a falilámpás szórta szét gyenge fényét,szinte megerőszakolva a sötét homályos falakat,a hatalmas polcokat,  amiken Apu hőn szeretett könyv gyűjteménye békésen pihent. A vágy miszerint felmásszak e polcokra és a nekem tetsző könyvet megkaparinthassam mindig ott lapult bennem, a kíváncsiság, egyre csak nőtt és dagadt bennem. Olvasás közben , Aput ha nagyon figyeltem,szinte láttam,hogy mit rejt az adott könyv. A homloka és a tekintete a csend , beletemekezettségében oly harsányan beszélt, és sarkalt arra,hogy megtegyem azt a lépést,hogy elcsenjek egy könyvet a polcról..ez bizony tilos volt,mert az Apu,úgy gondolta,ha már elég nagy vagyok ahhoz,hogy vigyázzak e kincsekre,akkor már adható a kezembe ,de addig bizony nem…

Akartam azt a világot,mit Apu arcán láttam,nagyon..jobban vágytam rá,mint mikor a boltba sétálgatva egy-egy íny-csiklandozó édesség meg-megszólított..vágytam ,nagyon mélyen, lélekből,kikapcsolva a tudatot,és alkalom adtán felkúsztam a polcra,és az első nekem tetsző könyvet levettem,magamhoz kaparintottam. Az izgalomtól lázasan magamhoz szorítottam,tudván,hogy a megszerzett kincs nem az enyém,és mégis a sajátomnak éreztem egy kis időre. Felcsaptam a könyvet. Lapoztam és lapoztam,csupa apró betűk sora ,szinte zsíros érzetet keltve az ujjaimon, ahogy a lapokhoz értem és várva az élményt,hogy a vágyott világ megjelenik arcomon,az odakészített tükör, viszont amiben időnként belelestem,csalódást okozott, nem történt semmi, nem láttam azt az izgalmat sem azt a különélő világot e világon mit Apunál. Dühöt éreztem,hogy semmi színes semmi kép nincs ebben,akkor mi az, ami annyira mássá változtatja Apu homlokát? Úgy döntöttem, csakis a betűk értelme jelenthetett valamit, így hát ,bár még szótagolva tudtam csak olvasni..nekiláttam..és belemerültem e nagy munkában. A bőrfotel mi a falilámpás alatt, négy lábával terpeszkedve ült otthonosan a szobában, mint egy bölcső ölelt körül..apró testem szinte elveszett benne, és biztos voltam benne,hogy nem találnak rám,hiszen még a ruha mit a fotelszínéhez öltöttem magamra,gondolván,hogy a láthatatlanság eme formájával ,biztosan nem zavar meg senki. –és elkezdtem olvasni. Találomra ütöttem fel már a könyvet. Tornyot raktam! Az első vers címe mit kiböngésztem. Olvastam,és olvastam…a szavak nem oly értelmet nyertek akkor elmémben, amire számítottam, de ami megszületett bennem sokkal mélyebb volt. Éreztem, hogy a versnek bölcs és életre kiható üzenete van. Kíváncsiságom átfordult eme furcsa burokban lévő érzetre, olyan volt, mint az anyaméhben nyújtózkodó kided, ki már e világra szeretne születni. Az érzet rúgkapált bennem, miután újra és újra olvastam a verset,keresve a legapróbb rést az elmémhez,az értelemhez a szavakhoz, olyannyira,hogy már elfelejtém a titkos kalandom súlyát, a tükröt, és azt sem vettem észre, hogy ott áll Apu mellettem. Arcát látva, önmagam láttam egy pillanatra, és rájöttem, hogy örökkön örökké szövetség pecsételődik meg köztünk ott és akkor. Átnyújtottam a könyvet neki, szavak nélkül tudta és érezte, hogy mit kell tennie. Behunyt szemmel hallgattam a versből merített szavait. Élettapasztalata és mély gondolatai révén a vers életre kelt a benső világomban, hol már az érzet nem rúgkapált, hanem értelmet nyert, csendesen beleragadva elmémbe, és szívembe. Örvénylő energiaburokként ölelt körül,mit azóta is őrzők önmagamban.

Hallgattam és szívtam magamban az életet, Apu szavait! Aztán csend lett. Síri csend! Vártam! A szoba nesztelensége egy óra monoton hangjait dobta felém, kinyitottam a szemem és Apu ott guggolt előttem. Meredten nézett arcomba, arca hangos volt a gondolatoktól, a szemöldöke közti barázda egyre mélyebb és mélyebb lett. A fali lámpás gyenge árnyéka ridegebbé és ridegebbé sáncolta, szinte már üvöltött a néma szobában. Tekintetét mélyen belefúrta az enyémbe, és akkor láttam, hogy a fali lámpa prizmaként szórja a fényét Apu szeme sarkában megjelenő csillogásban. A rezzenéstelen arc ekkor már ontotta magából a könnyeket. Mit tettem? Karom ölelésre indult, éreztem, hagyni kell a könnyek útját szabadon, szavak nélkül, rezzenéstelenül fájdalmukat hátra hagyva új helyet adva valami másnak, valami újnak. Apu átölelt, suttogó szavak értek el hozzám, Köszönöm Kislányom! Eltűntem ölében, mint mag egy tenyérben..s aznap este takarómmá vált ott a fotelban Apu karja, a könyvből a vers , s könnyei még hosszú időn át izzadt arcomat hűsítették. Csend volt, bársonyos csend.

Ime a vers..Azóta már sok léleknek kölcsönadtam..,köszönet a költőnek és Apunak.

Tornyot raktam...(Horváth István)

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építesz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.
(1942)

Sose adjátok fel..Üdv..Indyra