Iduska blogja

Mégis...

Éppenséggel láthatod
míly nagyszerű
álom az élet,
érezd, áhítsd, képzeld.

Hamvas-édes válaszút előtted,
álom-pihe bársonyút,
oly egyszerű
tovább lépned.

Ezüst örömkönny születik
lelked tükrében,
létezik, ad, elvesz,
akaratot érez.

Megnyugvás a teremtője,
boldog-éhes óhaj,
aranyfonál siklik
ébergyönyör csókkal.

Más lett a világ,
más érzés, élvezet.
Éjjel-nappal oly sok angyal,
örökkön élvezd, áhitattal...

  A nevem Eric. Nem kell sokmindent tudni rólam. 28 éves vagyok, nőtlen, a szüleimmel élek és van egy kishúgom, akit a legjobban szeretek ezen a tetves világon!    Azon a reggelen mindennél kegyetlenebbül üvöltött az északi sarkról érkezett fagyos szél. Anya főzte a kávét, apa olvasott, engem meg tépázott a tesóm, hogy keljek már fel, és nézzek ki az ablakon, mekkora hullámokat vet a tenger.
- Jól van, elhiszem! Tettem hozzá álmosan. Tényleg rémesen festett az idő. Reggeli után anya nekilátott az ebédnek, Erica a húgom játszani kezdett, apám meg jó szokásához híven sörözött és nézte a tévét. Egyszerűen unatkoztam. Izgalomra vágytam, borzalmakra, rettegésre. Ezek az érzések már egész kissrác korom óta megvoltak bennem. Féltem is, ha egyszer kiszabadul belőlem, talán soha nem fogom tudni megállítani, és lehet, hogy nem is akarom. Felmentem a szobámba és levetettem magam az ágyamra. Néztem a plafont. Valamivel érdekesebbnek tűnt, mint a meccset bámulni abban a rohadt varázsdobozban. Ahogy bámultam egyszer csak foltokjelentek meg rajta. Először nagyon picik voltak és mindenféle színben pompáztak. Ide-oda cikáztak, alakzatok jelentek meg és azaz érzésem támadt, hogy mondani szeretnének valamit. Hunyorogni kezdtem, hogy jobban kivehessem a közölni vélt üzenetet. Aztán megláttam valamit. Mintha egy lány lett volna. Kezdtem is érdeklődni rendesen, hátha levetkőzik, vagy ilyesmi, végülis soha nem tudhatja az ember. Az a női alak kint volt a természetben. Nem tudtam pontosan kivenni mit is csinálhat.. és akkor rám nézett. Egyenesen a szemembe. Majdnem leestem az ágyról. Ahogy bámult, tudtam a gondolataimba lát, érzi minden rezdülésem, titkos, szadista vágyam. Leírhatatlan bűz csapta meg az orrom, komolyan mondom nem evilági volt. Soha nem éreztem még ilyet. Ahogy erősödött a szag, úgy vált ki a plafonból az alak és lett szinte húsvérré. Közeledett, én meg nem tudtam mit tenni, csak vártam és hagytam, hogy a hatalmába kerítsen. Már egy centire sem volt az arcomtól és mindvégig csak a szememet bámulta. Fekete volt a tekintete, ezzel rettegésben tartott, és ez tetszett neki. Szinte egybeolvadtunk és ő halkan suttogni kezdett valamit. A szavak egyre csak ismételték egymást és mindinkább hangosabbak lettek.
- A vétked által hunysz ki Te is! A vétked által hunysz ki Te is! És ezt hangoztatta hosszú perceken keresztül , egyre hangosabban és hangosabban. Elkapta a nyakam és nem akarta elengedni. Ordítani akartam, de halk szisszenés az is sok, mi hang helyett jött ki a torkomon. Ekkor anya belépett a szobámba és a jelenés semmivé foszlott, mintha ott sem lett volna.
- Kérsz teát, vagy?... És a kérdést már nem tudta befejezni, mert a szó a torkán akadt. Ültem az ágyamon olyan izzadtan , mintha a tenger minden cseppje engem akart volna megtalálni , és fuldokoltam.
-Mi történt Édesem? Mi történt? Fakadt ki anyám hüppögésben, majd hangos zokogásban. Akkor kezdtem rádöbbenni, hogy talán tényleg baj van, mikor már az egész család körülöttem forgolódott. Mi tagadás a 28 év alatt ez ritka pillanatok egyike volt, és bevallom kicsit élveztem is. 1-2 nappal később a kedélyek kicsit csillapodtak, merthát psóbáltam meggyőzni őket arról a nyugalomról, melyről még nekem sem volt igazán fogalmam.
2 hét múlva Erica azzal robbant be a szobámba, hajnali 7 órakor, hogy menjek vele kagylót gyűjteni a partra. Alig 1 óra után harcképes voltam, bár valamilyen megmagyarázhattalan bűntudat kezdett úrrá lenni rajtam, percről-percre erősebben. Indulás előtt ez az érzés már olyan hévvel zakatolt az agyambanm mely elviselhetetlen volt, és olyan lelki fájdalmat okozott, hogy sírni kezdtem. Berohantam a fürdőbe és zokogtam. Minden könnycseppel enyhült némiképp a fájdalom, és a lelkem se égett már annyira, de mégsem múlt el teljesen. Erica már nagyon türelmetlen volt és szinte követelte, hogy menjek már. Elindultunk a part felé és ő közben átfogta a derekam. Így haladtunk előre. Mikor odaértünk hozzám bújt és azt mondta: - Nagyon szeretlek!  Én is megálltam és szorosan magamhoz öleltem. Ahogy átkaroltam éreztem, hogy egyre szorosabb az ölelése és viszonoztam azt. Abban a pillanatban újra mecsapta az orrom azaz irgalmatlan bűz. Erica rámnézett és hirtelen éktelen sikítást hallottam. Lenéztem az arcára és megláttam azt a fantomalakot, mely tönkretett két héttel ezelőtt. Már csak azt vettem észre, hogy teljes erőmből szorítom a nyakát, és még ez sem volt elég. Még többet akartam. Ezért még erősebben szorítottam. A kezeim már remegtek az erőlködéstől, el kellett pusztítanom. Mire észbe kaptam, testvérem ernyedt teste a vízben feküdt arccal lefelé. Csupa karmolás volt és cafatokban lógott a ruhája vérben úszó drága bőrén. Ahelyett, hogy megnéztem volna él e még, bevetettem magam a közeli erdőbe, hogy az elkövetkező 3 napban a poklokat álljam ki. Csigákon éltem és férgeken. Ha jól emlékszem találkoztam Istennel és magával a Sátánnal is abban az elátkozott romlottságban, de lehet, hogy csak a fények játszottak velem éktelenül piszkos játékot.
A harmadik nap történt. Épp egy fa alatt jártattam az agyam az élet és a halál paradoxonján, amikor is meghallottam, hogy közelednek felém. Jól elbújtam, hogy véletlenül se vegyenek észre, nem akartam sem látni, sem hallani őket, de mégis így történt, bár ne történt volna. -Te! hallottad, hogy a Wood kislánynak ma lesz a temetése? Szegényke még csak 10 éves volt. Valami vadállat barom támadthatta meg. Megfolytotta és szinte széttépte kicsiny testét. A bátyja meg eltőnt, lehet, hogy már ő sem él. Bár a család még ezek után is bízik Istenben, csak az élteti őket, hogy a fiú előkerül.
Komolyan mondom ezektől a szavaktól abban a pillanatban végleg semmivé lettem. A tetsem még élt, de belül már porladtam. Nem tudom mi adott hozzá erőt, de elvonszoltam magam a házunkig, ahol már népes tömeg gyűlt össze. Mindenki mereven állt és mikor megláttak sírni kezdtek. Én is sírtam, bár nem tudtam, hogy a lelki vagy a testi fájdalim miatt. A szüleim üvöltve ugrottak a nyakamba, amitől a bűntudat méginkább megmutatta milyen gyötrő is tud lenni, hisz a szüleim nem tudhatták, hogy én vagyok Erica gyilkosa. Megfürödtem és felkészültem a temetésre. Mielőtt elindultunk volna, bementem a húgom szobájába. Még éreztem a finom, gyermeteg illatát, a kismackója ugyanúgy hevert a földön, ahogy indulás előtt odadobta. Összeroskadtam az ágyán, fizikailag nem sírtam, de a lelkem üvöltött. Ekkor anyám bejött a szobába, leült mellém és átölelt. - Mi történt akkor fiam? Mi történt?- Ekkor mélyen a szemébe néztem és azt mondtam: - Időben megtudod, ígérem.
Egy órán belül ott álltunk Erica hófehér koporsója előtt. A pap nem tudta kisebb-nagyobb szünetek nélkül elmondani a gyászbeszédet. A végén előre léptem és megkérdeztem szólhatok e pár szót. A tiszteletes bólintott.
- Tisztelt egybegyűltek ! - kezdtem el mondandómat, de már abban a pillanatban elkezdődött az őrült hajsza a fejemben.
- Tudom, midnenki szerette Ericát! Én is! Mindennél jobban. Annyira, hogy most eldobom magamtól is azt, amit tőle kegyetlenül elvettem. Az életet.
Hatalmas zúgolósád támadt, de én fel se tekintettem rájuk, csak bámultam a koporsót és szorongattam a macit, ami a kedvence volt.
- Igen! Én öltem meg, de nem szabad akaratból! Anya, apa! Bocsássatok meg!
Bedobtam a mackót a sírgödörbe és elkeztem rohanni a házhoz. Hallottam anyáék futásának zaját, így amikor beértem a házba magamra zártam az ajtót, hogy ezzel is időt nyerjek. Befutottam apám dolgozószobájába és puszta kézzel törtem szét a szekrényt, melyben a pisztolyát tartotta. Szinte repültem az emeletre és a szobám ajtaját is bezártam.
Nem akartam, hogy bárki is megakadályozzon a tervemben, és főleg nem akartam a szüleimben kárt tenni.
- Édesem, ne tedd! Hallatszott anyám üvöltése az előszobából, miután sikerült az ajtót betörniük.
- Csak Te maradtál nekünk! SZERETÜNK!
Ez az utolsó szó olyan volt, mintha rám lőttek volna. Magamhoz tértem, bár a könnyeimtől nem sokat láttam. Kizártam az ajtót és anyám szabályosan bezuhant a szőnyegemre. Apám megölelt.
-Menj, hívd az orvost, Tom! - kiálltotta anyám. Csak ölelt szorosan, most nem sírt és folyamatosan azt suttogta, hogy megfogjuk oldani. De fájni kezdett a fejem és ellöktem magamtól.
- Hazuds, te ringyó! Te is csak a halálomat akarod, de megkönnyítem a dolgod!
Ekkor kilöktem a nappaliba és újra kizártam a szobámmal együtt a szívemből is. Dühös voltam az egész világra, gyűlöltem mindent és mindekit. Akkor a fejemhez tartottam a pisztolyt, de mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt, valami megmozdult a szobám egy sötét sarkában. Erica volt az. Alig ismertem meg. A vonásai érettebbek voltak és gondterheltek. Minden lépéssel, mellyel közelebb lépett hozzám, annál jobban éreztem a rettegés igazi mivoltát. Belenézett a szemembe és halkan suttogni kezdett.
- A vétked által hunysz ki Te is!  A vétked által hunysz ki te is!
És ekkor elkapta a torkom. Elejtettem a pisztolyt és dulakodni kezdtünk. Valahogy ellöktem magamtól és felkaptam a fegyvert, és mielőtt újra nekem ugorhatott volna, rálőttem. A golyó csak átsuhant rajta, majd a szobaajtón és az anyámon ketesztülhatolva a nappali falában állt meg.
Ez már túl sok volt. Ránéztem a régi családi fotónkra, melyen anya és apa összeölelkezve álltak, Erica és én is szorosan öleltük egymást és nevettünk. Olyan távoli volt minden, olyan homályos és halk. Egy pillanatra reménykedve a hugomra néztem, ám ő mielőtt minden könyörület nélkül egy végső csapást mérhetett volna rám rezzenéstelen arccal szétloccsantottam az agyamat.

Másnap reggel írtó fáradtan ébredtem. Szokás szerint anya főzte a kávét, apa tévézett, Erica pedig játszott a kis mackójával a konyhában. Lassan felültem és letöröltem a könnyeimet az arcomról, bár mindenem csupa víz volt. Megpróbáltam magamhoz térni a lidécnyomásból , ám ekkor foltok jelentek meg a plafonon. Ahogy elkezdtek ide-oda cikázni  és felvenni egy női alak képét, egy hatalmas ordítás kíséretében felugrottam és nekivágtam az éjjeliszekrényen lévő vázát. Ekkor lépett be a szobába Erica. csodálkozott, mit is csinálhatok, de mit sem törődve a dologgal nyúzni kezdett, hogy készülődjek, mert megígértem, hogy lemegyek vele kagylót gyűjteni a partra. Gyorsan ránéztem a mennyezetre, de már nem volt ott semmi. Átöleltem a hugomat és megígértem neki, hogy a vilég legszebb kagylóit szerzem meg neki, csak ne menjünk le a partra. Nagy nehezen belement a dologba, majd átölelt és a fülembe súgta, hogy nagyon szeret.
Együtt mentünk le a konyhába. Anyám rám nézett és halkan, gyötrelemmel és kínnal a hangjában közölte velem, hogy tegnap éjjel Rick, a legjobb barátom megölte anyját, apját, kishúgát majd magával is végzett.
A hír hallatára összeroskadtam a kövön, majd belenéztem a családom szemébe és keserves zokogásban törtem ki. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt az örömtől!

Cél

Álmaimban olyan helyen járok, hol a barackfa virágai aranysugarat árasztanak magukból, és tisztaságot, szépséget ébresztenek az emberek szívében.

Életem naiv célja az, hogy az álmom mondanivalóját eljuttassam az emberekhez és elmondhassam nekik, hogy a szeretet nem bonyolult fogalom! Egyszerű a receptje: figyelem, idő, béke. Soha senki nem vette még komolyan szavaimat, melyek az igaz szeretetről szóltak. Talán nem voltam elég hiteles, talán nem is akartam az lenni. Hogyan is győzhetnék meg egy olyan embert például a szivárvány létezéséről, pompájáról, aki még soha nem látta?

Szeretek élni. Szeretem élvezni azt, s közben áhítani a remény adományát, mi a reménytelenségből fakad. A világ romlott, gonosz. De nincs még semmi veszve, ám nagy léptekben haladunk a szenny és rothadás bűzös mocsarába. Nem vagyok jós, se boszorkány, csak hallgatom a fák susogását, a farkasok dalát.

Élet. Az élet egy megfoghatatlan, létező, élő és élettelen szépség láthatatlan fonala. Egy fonál egyetlen szálának töredéke, mely néha összecsomósodik, néha pedig olyan hibátlanul lehet dolgozni vele, hogy az ember észre sem veszi, míly egyszerű is lehet a munka. Mindenkinek megvan a saját kis tragédiája, komédiája. Ez a kettő oly súllyal nehezedik vállunkra, mely lehetetlenné teszi azt, hogy mással is törődjünk magunkon kívül. Én sem vagyok különb, de kűzdök a kínzó nemtörődömséggel. Nehéz, de nem lehetetlen!

Mostanában már nem álmodok reményről, küzdelemről. Ma már megélem azt! Hajnalban kimentem a kertünkbe. A harmat még nem hagyta el éjjeli kedvesét, hogy mikor a csillagok megint a magasban ragyognak, újra és újra átölelhesse azt. Felnéztem a barackfák koronájára, mely a levelein áthaladó nap első sugaraitól úgy tűnt, mintha lángolna. Aranyba burkolta az ébredés első lépteit és segített meglátni, megélni a csodát, a szépséget. Az álmom valóra vált, a mondanivalóm mohó, éhező fülekre talált. Élek, éltem és értelme volt az életemnek. Elindultam vissza a házba. Mielőtt beléptem volna a kandalló éjjeli melegétől még mindig langyos, lágy nappaliba, visszanéztem. A világ meghajolt az élet előtt, erőt és biztonságot sugallva magából.

Ekkor felébredtem és már tudtam mi az a cél, mi a következő lépéseimet fogja meghatározni. Mindent megteszek annak érdekében, hogy azt a békét mi álmaim kozmoszát áthatotta, elérjem a pirkadat első dala után!

Szenvedés a lét,

rút a szép,

gyönyörű a csúnya

és piros a kék.

Jégcsapok lógnak a napról,

a Föld letért pályájáról,

s Te egyedül érkeztél

egy bukott világból.

De erőt merítesz,

létet teremtesz.

Nem köszöni meg senki,

elhagy, megvet mindenki.

Semmi sincs rendben,

levegő nincs tüdődben,

de eljátszod az életet,

mellyel felébreszted

a szunnyadó erőket!

Fájdalmad szánalmas,

csökkenni sose fog,

ám muszáj létezned,

ez a kereszted!

Nem tudni meddig tart,

de bírni fogod, tartod magad,

és átkozottul egyedül

örökkön keresed utadat! 

Piros mezsgye, ősi vadon,

első léptek a holdon,

paprikés hangulat, félelem,

özönvizek, nincs élelem,

elhullott ember,

szennyezett tenger,

megkínzott álomvilág,

ünneplő árnyvilág!

A pokol nyaldosó tüze,

forró, rotyogó üstje,

színes lepkék, langyos fuvallat,

mind mind harcolnak!

A házak egymás után dőlnek össze,

s te hiába futsz előle,

a Világ kitért a hitéből,

elege van a gyűlölködésből!

Isten megteremté a Földet,

és ha kell elpusztítja a nagy művet!

Hát válassz: a halál vagy az élet?

Elhal minden zaj,

felreppen az utolsó madárraj,

a fák zöld gyémántjai elsárgulnak,

a halak oxigén után kapkodnak,

a nagy sárga folt az égen

nevet, kacag, a borzalmak hevében.

"Mostoha vagy Isten, kegyetlen,

a Sátán irgalmasabb odalenn!"

És a démonok útrakeltek,

s 6 nap alatt a könyörtelenségben

megteremtették Júdást,

kígyóval az ölében!