Belefáradt ifjúság

Bevezető

első rész

Nem is tudom hogyan is kezdjek bele eme árnyékokkal átszőtt elmém zugából előtörő régi és még meg nemélt érzésekkel tele tűzdelt gondolatmenetbe. Először is hadd tárjam eléd cifrázatlan világom igazi lényegét, mit joggal nevezhetnénk egyszerű lényem tragikus teremtésének. Hogy miért nőnek fák olyan földeken mit én magam sem ismerek, és miért esik időtlen idők óta az eső eme világban ? Ezen kérdésekre lehetne egyszerűen is válaszolni, ami elviselhetetlen érzésekkel ostorozna engem, és talán azt is kinek kitárulkozik a válasz a helytelenül feltett kérdések végtelen sorában. Aki először lépne eme világba bizonyára kietlennek ítélné meg, és néhol meg megállva félelem és irtózat lenne úrrá rajta, hiszen a sáros már már fekete apró gyöngyszerű kavicsos föld terméketlennek, átkozottnak tűnhet. Ahogy egyre beljebb merészkedik az ember furcsa természetellenesen fejlődő porcelánfák tűnnek fel a látóhatáron, mi legtöbb esetben egyáltalán nem felfele hanem inkább összecsavarodott ágakkal a semmibe merednek. A szemlélő amint hunyorogva a mégis viharos felhőkre tekint észreveheti, hogy a felhők egyáltalán nem mozdulnak, és ebből rájöhet bárki, hogy itt nincs szél, a nagy cseppekben aláhulló esőcseppek valamilyen átkozott varázslat folytán egyáltalán nem érik el a földet, mintha mielőtt elérnék a talajt egyszerűen eltűnnek a semmibe. Amint beljebb merészkedik a látogató valamilyen ok folytán elfelejti, hogy honnan jött, csak egy belső hang mozdulatlanul, makacsul beljebb és beljebb hívja, mígnem ráébred, hogy eltévedt. Amint átázva és kissé fázósan végre valami változást vesz észre a tájban, ami egy régen elhagyott ősi romnak tűnő építmény képében jelenik a szem előtt, akár lehet egy a ''természet'' aprólékos munkájának a nyoma is.

(Ha szeretnétek, hogy folytassam akkor kérlek jelezzétek nekem.)