Hevocka próza blogja

 Bolondul a gépem, a kurzor teljesen megőrült. Képtelen vagyok két szót rendesen leírni miatta . Össze-vissza ugrál. Leginkább vissza, ahogy úri kedve diktálja. Pc nagyis módon próbálok állítgatni rajta, már amennyire telik tőlem… Nézzük mit sikerült. Próba:  Az ujjaim mozognak:            -          Az agyam jár: Tegnap még voltam valaki ­- Ja, talán voltam… a fene eszi javíthatok…
Ma már nem érzem -   Nem érzek semmit… csak idegességet, nem marad a helyén a nyavalyás…
Kedvem átléptem -  Kedvem az aztán nincs,…. főleg visszaugrálni javítani…
Rám mosolyog valaki - Ez meg honnét a fenéből jutott eszembe…
Nem tudok érte hálálkodni - Tán vissza kellett volna mosolyognom..
Pedig jól érzem - Jól érzem…. csináltam valamit, de még mindig ugrál
És jól értem, hogy - Jól értem a súgót?… mégse csinálja amit kéne….     
A tegnapi valaki -  A tegnapi valaki… VALAKI… az biztos nem én….
Még most is várja  - Várhatja…mint én a javulását…A csodát, a beteljesülés óráját - Csoda, beteljesedés… elment az eszem….
Ami csak várat magára - Várat… a kurzor is, hogy megjavuljon…
Nem ugrik az ember nyakába - Nem ugrik!…. mondom nem ugrik… Marad!… nem örömünnep kurzorkám!
Hát mert velem van - Velem van… nem kellett javítanom..        
Csak nem érzem okosan - Okosan…
Amíg várok - Várok, hátha jó…
Addig nem látok - Nem látok a pipától…
Egy mai szépséget - Szépség lenne, ha jól működne…
Örömet, életet - Öröm az élet…. leírtam két szót…
Csak sárgulok, sápadok - A franc essen bele… kezdi…
Butaságokat irkálok - Semmire nem haladtam, csak sok hülyeséget leírtam. Vagy mégse, …..(??? a tudatalattim működött!?)...  felteszem a Poétra…. majd kiderül…. 2011. május 22. 

(Sokadszorra próbálom feltenni. Ha most is szétdobja a formázást feladom, és marad, ahogy marad.)

Elindultam egy útra, ami sorsfordulónak tűnt, de mára „csak” tapasztalás, egyel több a gyűjteményemben. Pár eltöltött évtized után, abban a hitben vagyunk, hogy már mindent tudunk. Tévedés. Itt csak sorsfeladatok megoldása van, vagy inkább próbálkozás rá.  Ezért vagyunk itt a Földön

Nézem a vonatból a havas, tovafutó tájat. Nem látni messzire, de ami közel van az is összemosódik a sebességtől.

Azt hiszem így látunk mi bele, a nagybetűs életünkbe is. Semmi nem áll meg egy pillanatra sem. Minden folyamatosan változik. Ezt ma már tudom, de még inkább érzem.

Zúzmarák lógnak a kopasz fákon, minden fehér, kevés a szürkeség. Ez mind illanó valóság, mint ahogy az is, hogy marad, ami jó, - ami reményt keltő, vagy inkább, csak ami annak tűnő. Lehetett volna az is, tökéletes, de valamiért elbicsaklott.

Talán rajtunk szereplőkön múlt. Nem jól játszottunk. Pocsékul rögtönözhettünk.  Talán mind ez nem is számít, mert a „Nagy Életrendező” más utasítást adott. Mindegy. Akkor is már egy fokkal előbbre vagyok, csak esetleg nem felfelé.

Kár, alakulhatott volna jobban is.

Mégis sokat kaptam ettől a helyzettől. Megismertem valakit, akit eddig csak más szemén keresztül láttam. Egy kedves, ösztönös, szeretetre méltó embert, aki utálhatott volna engem, a helyzet fonáksága miatt, de mégsem tette. Reális, korrekt, aki két kézzel ad szeretet, és inkább szolgál, a szó nemes értelmében, minthogy elvár.

Tanulság nekem a másik ember, akire ráaggattam a nem valós reményeimet. Elképzeltem vele egy sima, szép, hétköznapi életet- együtt. A sors csak fintorog ezen, és jót nevet magában, én győztem.

Lehet, hogy a Sors győzött, de én nem érzem mégsem vesztesnek magam, inkább másnak, mint amilyen tegnap voltam.

Nem vagyok tökéletes. Tudom, csak emberként létezem, ilyen-olyan tulajdonságokkal. Rossz azt tudom, éreznem, hogy nem vagyok  mindenki számára az. Ahogy Te is, csak ugyanilyen vagy.

A vonat rohan, picit lassít, egy percre megáll, ahogy a sorsunk is teszi, és vágtázik tovább.

A másik szereplő,- akivel ketten egy „sorscsapás” vagyunk,- vagy majdnem az. Lelkében bizonytalan, az örök kereső. Keresi a jobbat, a megfelelőt, a tökéletest.

Aztán egy pillanatra beleláttam a lelkébe, a szemén keresztül, mikor az utunk végén kiszálltunk a kocsiból. Még aznap tovább akartam indulni hazafelé. De megláttam a szemében, a magányt, a „kisgyereket” akit egyedül a sorsára hagynak, és maradtam.

De semmi nem változott.

Talán most dönteni kell, esetleg a szívünkre, lelkünkre, hallgatva, vagy csak arra, amit az eszünk diktál. De vajon mit diktál?  Tovább, tovább, majd a másik lesz a jó. Még őt nem ismerted meg. Most fog jönni. Ez a mostani nem tökéletes. Sőt megfelelni sem akar. Nem hallgat a jó, nem jó szóra. A saját életét akarja, nem az enyémet. Nem hajlandó átformálni magát. Ráadásul, még úgy sem csinálja, hogy nekem legyen jó. Pedig áldoztam is rá. A csodába is, ez tökéletesen még sem szolga.

Igen nem vagyok az. Le sem akarom írni, hogy mi. Nem akarok elvárásoknak sem megfelelni, főleg nem olyannak, ami szeszélyes, nem követhető. Amikor, az sem jó, ha lélegzem, és az sem, ha nem.  Alkalmazkodni szükséges az emberi kapcsolatokban, de nem mindenáron. Nem szolgáltathatom ki magamat senki pillanatnyi hangulatának. Ha nem követhető, ha nem kiszámítható valami, akkor csak az elvárásnak való megfelelés létezhet. Kiszolgáltatott helyzetben sok mindenre képes az ember, de ha nem az, akkor minek. Minek valaki elképzelésének megfelelni, ha az nem logikus és nem ésszerű.

Nem tudtam eldönteni melyik székre üljek le. Az egyiken útban vagyok gondoltam, a másik meg nem lehet az enyém. Mégis megtettem, bár ne ültem volna le. Ha meg álltam, akkor kicsi volt a hely és nem fért el tőlem. Tenni vagy nem tenni, ez volt a fogós kérdés. Egyik sem volt nyerő.

A legrosszabb az, amikor levegőnek néznek, és még azt sem tudom miért. Nem lehet a másik fejébe belelátni, csak következtetni lehet, elképzelni, hogy mit fog lépni. Ezt is csak akkor, ha valamilyen mértékben következetesen cselekszik, ha nem akkor semmi sem tud működni. Ha nem működik, akkor jön a szemrehányás, leszólás, oktatás, kritika és bírálat.

Pedig én igyekeztem, igaz nem mindenben. Talán az volt a legnagyobb baj.

Alkalmatlan vagyok a megfelelésre. Legalábbis máséra, az enyém az más.

Kár Lehetett volna jó is. Működhetett volna, ahogy én elképzeltem, a két már nem fiatalembert együtt, kellemesen, lazán, elnézően, egymásért. Nem lettem volna itthon egyedül, bizonytalanságban. Neki lehetett volna igazi társasága, mozgalmasabb élete.

Vagy így is az van neki. De értékben melyik a több?

Keresgélni,vagy……

2010-01-19.

Köszönöm a szülinapi leveled és mindent, amit írtál benne. Melengette a lelkemet.

Időnként jól jön, ha az embert szembesítik önmagával. ÉLNI, ez az,amire nem győzzük, elégszer felhívni egymás figyelmét Sajnos nem mindig jut az eszembe, amikor egy "rászorulóval" beszélek. Legyen az bárki is, akivel verbális kommunikációba kerülök. Most adtál nekem egy lökést, hogy fokozottan figyeljek erre.
Az, hogy az éveink száma több, nem jelent semmit. A visszaszámlálás nem tudjuk hány napnál, évnél vagy óránál tart. Ez benne a szép. – Csak sikerülne ezt folyamatosan szem előtt tartani.

Számomra legfontosabb a lelki béke, amire törekszem. Ezt csak a szeretet útján, ami időnként igencsak lejtős és meredek, lehet megszerezni. Megszerezni, azért, mert mindben a "munka" van.

Jól teszi mindenki, aki ÉL, és van olyan szerencséje, hogy ez nem egy szerep a számára, hanem a valóság illúziója. Hányszor hisszük a "valóságot". -  Nem is ez a lényeg, hanem inkább, ami utána van, mikor kiderül róla az illúzió. Hát ekkor van szükség a teljes lelki békére.
Más semmi nem fontos......
Kell, hogy átsegítsen ekkor ezen az "útszakaszon" mindig valami, valami ami fogódzkodó.

Ja, ilyenkor van az, hogy lemegyek alfába  :))

Hol kezdődik az alfa?

Valahol fenn, közel a csillagokhoz, de mégis lenn közel a realitás illúziójához is. Egy csendes kora éjszakán, az út szélén, biztonságban egy kocsi kényelmes ülésén. Ez a hely, ami a régi időket  hozva vissza, egy valóságos magyar király rezidenciájának egyik útja, amit nem emberi agy jelölt ki, hanem az emberi ösztön. Ez egy lélekút. Egy út, ami a lelkemet hagyja felfelé szárnyalni, elfeledve a mindennapokat.  Felfelé vezetve a csillagokba.

A világon a legcsodásabb dolog a csillagfényes éjszakai égbolt, méltóságával, hívogatásával, fényeivel, világító sötétségével, titokzatosságával, és végtelen nyugalmat árasztó látványával. Nem kell mást tenni csak lélegezni, beszívni az élet levegőjét, az erdőjét, és a világmindenségét egyszerre. Csak ülni és együtt rezegni a pillanattal, amikor eltűnik minden "részlet és forma". Csak lenni kell. Amikor rájövök arra, hogy az idő egy felesleges dolog, ami nem hoz örömet. Semmi mást nem tesz, csak tekeri a saját kerekét, hol előre, hol hátra, a jelen valóságának meghazudtolására. Most lehet érezni igazán, hogy mennyire nincs neki értelme, jelentősége, mert nekem, nekünk, csak a pillanat marad. Nincs is semmi más.

Valahol lenn látszanak az urbanizáció fényei. Innét nézve melegséget árasztva. Elfeledtetve a mindennapok zűrjeit, felesleges nyavalygásait, valamire várakozásait. Eltávolodva a földi emberi
lét valóságától, az ego trükkjeitől és játszmáitól. Innét nézve, érezve csendes békés minden odalenn. Lágyan hömpölyög a Duna, hagyva magán lovagolni a városka fényeit. Elfogad, befogad. Nem mérlegel és nem vár el semmit. Hagy játszadozni. Nem mutatja félelmetes hatalmát. Szelíd, kedves, egy kicsit mosolyog is rajtunk embereken. Sokkal többet élt meg, mint mi, sokkal több a tapasztalata. Minden egyes vízcseppje maga a történelem, az emlékezés, az élet.

Megérezni, megtapasztalni ezt a csodát, csak úgy hagyva, hogy megtörténjen, megérintsen. Érezni a biztonságot, és egy kicsit a duált. Hallgatni a másik lélegzését, halk moccanását. Együtt rezegni egyszerre mindennel. Nem félni, csak lenni, lenni önmagam.

Ez az, ami nekem az "alfa".

Hogy visszatérjek a most pillanatába. Köszönök mindent, és nagyon hiányoznak a tartalmas beszélgetések és a szép esték.

A döntéseim belülről jönnek, és már nem akarok harcolni ellenük. Sokszor megtettem azelőtt, már nem megy Van úgy, hogy nem vagyok képes mindenben a másik hullámhosszát maradéktalanul felvenni. Ez vagyok, ahogy Te is, csak másképp.

Kívánom, hogy ÉLJ továbbra is, de engedj teret a benned levő változásnak is.

 (Változás –nálam, amire gondoltam: az elfogadás, nem elvárás, el nem várás, másság, boldogság nem akarás. - Egyáltalán az akarás elhagyása. Itt nem az akarattalanságra, a cselekedetek mindenek felett levő passzivitására gondolok, hanem inkább az engedésre, engedékenységre, a belülről jövő teret engedésére.)

Mivel csak egyetlen állandó dolog van az életünkben, és az nem más, mint a változó.

Szeretettel gondolok rád……

2010-02-22

Hagyom, hogy megtörténjen, megérintsen, nem jó ez nekem, mégis hagyom.. Azután nem tudom, mit is kezdjek vele. Akarjak-e bármit is. Mert nem csak úgy rám talált, hanem én hagytam, - ráhagytam.

(Most már tudom nem kellett volna ráhagyni.. Te se hagyj rá senkire olyat, amit nem tudsz elfogadni, ami megfelelésre kényszerít. Akarj, merj, rendet tenni. Mert annak kisebb az „ára”, mint a megfelelésnek)

Hogy hol kezdődik az akaratom és hol van annak a vége?

Nem tudom.  Van az, amit hagyok, hagyom, hogy csak úgy megtörténjen, úgy, ahogy akarja a másik. 

A hagyom is akarat, az enyém. Hagyom, történni.

De hol van az én döntésem? Sehol.

Az akarat vajon mire elég?

Mindenre és semmire. Az én akaratom találkozik másokéval és mi lesz az eredménye. Az erősebb érvényesül. De mit ér az egész, ha a valóság, így nem tud érvényesülni. Érdemes szembeszállni? Vagy inkább hagyni, és törődni mással.

Szeretném tudni, mi járhat a másik fél fejében ilyenkor, az akaratról, akarásról, a harcról, elengedésről. De nem tudom, nem tudhatom, ha ő nem mondja meg.

Hogyan éljem ezt meg?

Jó az, ha elfogadom. De mi van akkor, ha ez nem sikerül nekem, legbelül. csak úgy teszek - látszólag, mintha elfogadnám.

Lehet ezt tenni. Egy biztos, ennek semmi értelme nincs. Nem is lehet, mert meg kell érni rá, mint a zöldszilvának kékségre, úgy nekem is, meg az eseménynek is.  Másképp nem működik. Időt kell hagyni.

De addig is hogyan tovább? Hogyan tegyem?

Hiába mondja meg más, hogy ne hagyjam magamat. Legyek erős, mutatva saját erejét példaként, és biztosítva a támogatásáról, de attól én még erőtlen maradok. Mástól meríthetek erőt, de nem használhatom az övét. Az nem megy. Akkor már nem az én akaratom az, ami érvényesül, ebben az esetben csak megfelelhetek.

De akarom én ezt?

Amit akarok, az a lelki béke és megértő emberek. Akik a döntésemben támogatnak, megértik, átérzik, hogy ebben most gyenge vagyok, erőtlen, nem vagyok képes akarni, nem tudom felvállalni a harcot, a bizonytalan küzdést.

Lehet így is szenvedni fogok a másik fél akaratától, akarnokságától. Nem tudom.

Az akaratos világban akaratlanul - akarattalanul élni hogyan kell?.

Azt hiszem mindkettő igaz. Egy csecsemőnek, kis gyereknek megvan a vele született boldogsága, csak később elhalványodik.  Nem kéne így lennie.

A boldogság életérzés. Helyettesíteni lehet, például tárgyakkal, de az csak pót.

Honnét jutott ez eszembe. A minap morzsákat szedegettem a tv különböző műsoraiból. Szó szerint morzsákat, mert kapcsolgattam és két jó riportnak nekem már csak a vége jutott.

Nem emlékszem pontosan, de olyasmi hangozott el, egy neves pszichológusnőt idézve, hogy „a boldogságot tanítani kéne”. Érdekes gondolat. A boldogságot tanulni, leckéket követve elérni. Akár tantárgy is lehetne az iskolában, a sok vitatható lexikális helyett, egy élethasznos.

A másik „morzsa”. Vámos Miklós egy fiatal hölggyel beszélget, aki mosolyogva beszél arról, hogyan változtatja át negatív érzéseit, megéléseit, pozitív irányba. Először kicsit furának tűnt, valami önreklám trükknek gondoltam, de Vámos megjegyzése szíven talált. „Régóta vezetem ezt a műsort, de igazán boldog ember még nem ült velem szemben és talán a közönségben sem”. Ez a kibuggyant mondat még saját magát is meglepte, és próbálta önmagát is  behelyezni, a boldog – nem boldog, élethelyzetbe. Egy másodperc múlva magára találva, ráérzett, hogy a riportalanya van a jó érzelmi oldalon, és nem mi többiek.  Nem volt ott, abban a pillanatban  a lány részéről más, csak egy mosoly, ami vidám nevetéssé teljesedett. Nem volt trükk, nem volt játszma, hanem egyszerű őszinte emberérzés a lány részéről.

Még a riportalanyokon megedződött Vámost is meglepte. Meglepte az érzés, érzés folyamat, amit a másik tükrözött.

Ilyen egyszerű volna a boldogság képlete. Igen, mi bonyolítjuk túl, félelmeinkkel, elvárásokkal, elveszve a megváltoztathatatlan múltunkba és az esetleg be sem következő jövőnkbe. Pedig nem kell más csak egy belülről jövő mosoly. Hagyni létezni a belső mosolyt.

Nem kéne más, csak az érzéseinkben, érzelmeinkben, az egyszerűségre törekedni. A fehér legyen fehér, a fekete meg fekete.

Az igen és nem, legyen kimondva.

Az őszinteségre ne csak várjuk, adjuk meg másnak és magunknak egyaránt.

Tartsuk tiszteletben a másikat.

 Boldogságra születtünk, de ha már elfelejtettük megtanulhatjuk újra.

Boldogság bennünk

Születésünktől itt van

Hagyjuk megélnünk.

 Boldog nem boldog

Ki mondja meg mikor mi

Tesz azzá vagy sem