Hetumogyer blogja

Történelmünk új szemléletű feldolgozása, el nem ismert, elhallgatott, régi és új kutatóinak,értelmezése és nézetei alapján.

Őstörténetírásunk, a magyar történelem és szellemi élet, régi és új feltáróinak hosszú során át, az eltemetett értékek felfedezetlen kincstára. Azokról az évezredek során létrehozott pótolhatatlan magyar történelmi, tudományos, irodalmi kincsekről, értékekről, nemzeti alapművekről, van szó, melyeknek állandóan a magyarság egymást váltó nemzedékeinek rendelkezésére kellene állniuk, vagyis minden egyes magyar számára mindenkor elérhetőknek kellene lenniük. Melyekre szilárdan kellene alapozódnia a mindenkori magyar közművelődésnek és oktatásnak. Ott kellene lenniük minden magyar család könyvespolcán.

 De hol vannak ezek?  

Mintha nem is léteznének, kivonattak a forgalomból, elérhetetlenné váltak a magyarság tömegei számára.

A valós magyar történelem elferdítődött, eltemetődött és romokban hever, kimagasló képviselőivel együtt.  Évek, évtizedek telnek el, míg némelyikükről szó esik.

A forrásanyagok azonban részben rendelkezésre állnak csak újra kell értelmezni őket. Ehhez rendelkezésre állnak régi és elfeledett, valamint új értékelések és elemzések. Elmúlt az – az idő, amikor csak a hivatalos, elfogadott történelmi szemlélet mentén lehetett gondolkodni.

Mindenkinek lehetősége van arra, hogy saját maga döntse el, milyen következtetéseket von le a rendelkezésére álló régi írott forrásokból.  Mit, vagy mit, nem fogad el a hivatalos történelem felfogásból. Elveti-e, a történelemhamisítók, az igazságot szándékosan elferdítők nézeteit. Meg akarja-e ismerni, eltitkolt történelmünket.

Igazi történelmünk megismeréséhez nem kell más csak múltunk alapos ismerete és logikus gondolkodás. Ennek birtokában, olyan összefüggéseket tárhatunk fel és következtetéseket vonhatunk le, (mindenki saját maga számára), mely alapjában formálhatja át eddigi tudásunkat.

A magyarok ősei Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe való jutása előtt mindig nagy kultúrnépek körében mozogtak. A fin ugorizmus őseinket csak az Urál-hegységtől keletre fekvő területről (az Ob-folyó alsó forrásvidékéről) indítja, ezért a magyarok korábbi őstörténetére vonatkozó adatokat nem vette figyelembe, pedig a magyarság finnugor eredetérről egyetlen korabeli szerzőnél sem olvashatunk. Sajnos - ideológiai okoknál fogva - a magyarság eredetére vonatkozó írott forrásoknak csak kis részét fordították le magyarra és adták közre, pedig csak a forrásmunkák alapján is felvázolható lenne őstörténetünk. A kevés közreadott forrásmunkát pedig szövegkritika címén elferdítették és az éppen időszerű ideológiának megfelelően magyarázgatták. Tették ezt abból a felismerésből, hogy aki uralja a múltat, kézben tartja a jelent és formálja a jövőt. Legjobban a magyar ember számára legszentebb nemzeti krónikáinkat degradálták le, mondván, hogy azok tudatosan torzították és ferdítették az igazságot. Ezzel szemben – felfogásom – szerint, a forrásokat úgy kell olvasni és érteni, ahogyan azokat, saját korukban leírták.

Történelemírásunk  kettőssége

 

Minden külföldi forrásnál összehasonlíthatatlanul gazdagabbak azok a krónikáink, amelyeket

A XI–XIV. század magyar történetírói írtak népünk múltjáról. Valamennyi egy a XI. században szerkesztett, de – sajnos – elveszett őskrónikán alapul. Ebből meríthetett Anonymus (Gesta Hungarorum – A magyarok cselekedetei, 1195), Kézai Simon (Gesta Hunnororum, Hungarorum – A hunok, magyarok története, 1283), Kálti Márk (Képes Krónika, 1358) és Thuróczy János

(Chronika Hungarorum – Thuróczy Krónika, 1488). Mindezek ellenére, a régészetben máig mérvadó

László Gyula professzor arról a meglepetésről ír, ami az olvasót akkor érheti, amikor azt látja,

hogy a krónikáink egészen mást mondanak a magyar nép eredetéről, mint nyelvtudományunk.

Sőt, a kutatóink elvetik, tudálékosnak, kitalálásnak minősítik azt, amit krónikáink írnak, ehelyett egyszerűen a nyelvtudományra bízzák magukat. Krónikáink a hun-török hagyományt őrzik, azt állítják, hogy Szkítiából jöttünk s a bibliai Nimródnak, közelebbről pedig Atilla királynak és népének vagyunk utódai.

Nyelvtudományunk ezzel szemben a finn – ugor, származást hirdeti.

Ez az ellentét máig kibékíthetetlen. Sajnos a hivatalos álláspont nem akar abba az irányba mozdulni, hogy tisztán láthassunk saját múltunkban. Pedig, szinte bombaként robbant 2001-ben az Élet és Tudományban közzétett vizsgálati eredmény, melyben Dr. Béres Judit (humánpopuláció genetikus) írása, melyben leírta, hogy a korábbi feltevésektől eltérően nem állunk genetikai rokonságban a finnekkel. E megállapítás mögött komoly kutatómunka áll, hiszen az 1980–90-es években végzett, különböző kormányközi megállapodásokon nyugvó vizsgálatok eredményeként mondta ezt ki. Elérkezettnek látszott az idő, hogy népünk eredettörténetére is hiteles választ kaphassunk.

Maga Béres sürgette, hogy történészek, régészek, nyelvészek, antropológusok és genetikusok, kutatásait kellene összehasonlítani és egységes szerkezetbe foglalni. Nálunk azóta is mindössze annyi történt, hogy a Béresék által írt tanulmányok angolul is megjelentek a legrangosabb tudományos, külföldi folyóiratokban. Bérestől tudjuk, hogy a finnek azonban léptek. A vizsgálatok lezárása után, átírták a finn tankönyveket, de ettől még megmarad a legendás finn-magyar barátság.

Mi lehet a hivatalos álláspont máig tartó mozdulatlanságának a hátterében? Egyáltalán, hogy alakulhatott ki az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia által hirdetett származáselméletünk ellentétes a mondáinkkal, a krónikáinkkal, régi könyveink leírásaival?

Kiszely István régész professzor, hívja fel a figyelmünket arra, hogy a jereváni könyvtárban a mai napig

megtalálhatók, az örmények által a hunokról és magyarokról, az onogurokról leírt kötetek százai.

Soha egyetlen magyar kutató oda el nem ment. A sárospataki könyvtár emeletén 440 éves tankönyveket találni, mivel a török pusztítás soha nem jutott fel Sárospatakra. Itt a legjobb történelemkönyvek olvashatóak, elbeszélve históriánkat egészen 1821-ig. Hogy miért csak eddig? – teszi föl a kérdést, majd mindjárt meg is válaszolja – mert 1821-ben a monarchia kancelláriája kiadott egy utasítást, amely szerint „a rebellis magyaroknak az osztrák történészek írjanak egy olyan őstörténetet, amelyre ez a rebellis nép nem lehet büszke".

De miért születhetett meg ez az ármánykodás az osztrák uralkodóház részéről, mitől voltunk akkor ennyire lázadók, szembeszegülők?    

Vegyük sorba röviden.

A Habsburg dinasztia elsősorban arról volt híres, hogy a hatalom megszerzésében kiválóan alkalmazta, a házasulás lehetőségét. Így kerültek a magyar trónra is először 1438-ban egy rövid időre, majd azután az 1526-os esztendő nekünk Mohácsot hozta el, nekik pedig a nagy lehetőséget, hogy megszakítás nélkül uralkodhassanak népünkön, közel négyszáz éven át. Uralkodásukat nemzetünk szabadságharcai kísérték. A török iga mellett elsőként Bocskai István a hajdúival szállt velük szembe, majd Bethlen Gábor, Erdély fejedelme, aztán Thököly Imre s a török kiűzése után a nagyszabású Rákóczi-szabadságharc következett.

A harc aztán áttevődött a szellemi életre is, amikor az udvarban szolgáló magyar testőrök magyarul kezdenek irodalmi munkásságukba. Abban a királyi udvarban, ahol Mária Terézia azt hirdette, hogy „a történelemírás mindig is politika volt és az is marad".  II. József már rendeletileg tiltotta meg a magyar oknyomozó történelem tanítását.

1805-ben az után törvény születik rá, hogy a közigazgatásban a német mellett most már a magyar nyelvet, is lehet használni. Ez, és a felvilágosodás eszméje hívta életre Kazinczyék nyelvújító mozgalmát, ami az anyanyelvet a nemzethez tartozás elsőszámú feltételeként mondta ki.

Ezzel elérkeztünk ahhoz a bizonyos 1821-es évhez, amikor a Habsburg udvar elhatározta, hogy elveszik a rebellis magyarok büszkeségét.

Ebből az időből emlegetik Napóleon mondását, vedd el egy néptől a múltját, máris téged fog szolgálni.  De hát mivel is érdemeltük ki ezt a nemzedékeken át tartó, máig ható bosszút?  Láthatjuk a fentiekből, hogy mindössze azzal az ellenállással, ami minden nemzet részéről természetes, ha a fennmaradása a tét. Ezt minősítették már akkor is lázadásnak, zendülésnek, mintha nem lenne meg a joga minden nemzetnek az önvédelemre.

Azután eljött a világraszóló magyar győzelem, az 1848-49-es szabadságharc. Mint ismeretes, csak jelentős túlerővel sikerült győzniük fölöttünk. Az ezt követő katonai elnyomás mellett Bécs már fenntartotta magának azt a jogot, hogy a magyar tudományos élet fontos helyeire csak az ő jóváhagyásával lehetett bekerülni. Így került a Magyar Tudományos Akadémiára 1851-ben fő könyvtárosnak az a Hunsdorfer Pál, aki Hunfalvy Pál néven hajtotta végre azt a bizonyos, 1821-es kancellári utasítást. Ehhez kiváló segítője volt Schedel (Toldy) Ferenc és a német földről hozott Joseph Budenze, aki miután megkapta a magyar akadémiai kinevezését, tanult meg némileg magyarul.

Ez abban az időben történt, amiről Padányi Viktor, ezt írja: már pedig a XIX. században minden nép magasra törekedett és ennek első lépése a „múlt", a történelem, amit az évszázad minden népe, minden rendelkezésre álló homokszemmel fényesít. A század második felének általános „múltfényesítését" végző serény Európában csak egyetlen ország, egyetlen nép volt, ahol ennek éppen az ellenkezője történt. Ebben az országban a történettudósok nem azon fáradoztak, amin a többi ország tudósai, hanem annak pontosan az ellenkezőjén. Ez az ország egy hiúságában halálosan megsértett, idegen, bosszúálló és gyűlölködő hatalom katonai önkényuralma alatt nem fejleszthette szabadon történettudományát, nem nevelhetett saját nemzeti szempontjai szerinti, „nemzeti" történész nemzedéket, mint az összes többiek. Ez a furcsa, valóságot nélkülöző történettudomány keretei közé szorított, történettudományában is alárendelt ország, a mi országunk volt, Magyarország.

A politikai akarat a kiegyezés után is tisztán látható. 1876-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter összehívta a magyar nyelvészeket s a konferencia végén – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – kijelentette, hogy „nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk", s ezt követően állami ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést, külföldi tanulmányútra támogatást csak az kaphatott, aki a finn-magyar rokonság igazolására folytatott kutatásokat.

Ilyen nyílt politikai nyomás hatására nem csoda, ha a nyelvészeink olyan munkát végeztek, aminek az eredményét Padányi Viktor, ekként foglalta össze: mindazt, amit nyelvtudományunk múltunkról megállapított, merev ellentétben van mindennel, ami az összes külföldi és hazai kútfőkben található múltunk felől.