Helena1 blogja

Az elszalasztott királyfi…

Helena

A kis levelibéka a hajnali nap sugaránál melengette dió nagyságú zöld színű hátát. Fehér hasa elővillant,  mikor helyét megunva ugrott a szétterpesztett lábaival. Közel hajoltam, hogy minden porcikáját szemügyre vehessem. Parányi lábain tapadókorongok segítették a biztonságos haladást.

A terasz függőleges meszelt falán játszi könnyedséggel végezte gyakorlatait. Reggelije beszerzése céljából vadászott a rovarokra. Teste hosszának kétszeresére előredobálta lábacskáit, mintha nyúlós gumiból  végtelen hosszra lettek volna teremtve. Majd erőteljesen katonásan  odavágta, hogy megtapadjon és várta a zsákmányt.

Kidülledt szemmel figyelte az arra merészkedő rovarokat, s ha a zsákmány már elég közeli volt, kiöltögette ragadós hosszú nyelvét és hamm…be is kapta.

A nap már nagyon melegen tűzött, árnyékba vonult a közeli bokor árnyat adó sűrűjébe.

Este a teraszra kiülve kíváncsian vártam, hogy megismétli-e a látogatását.

Nem kellett sokáig várakoznom, óvatosan felugrott a terasz padlózatára, és mutatványát ismét bemutatta. Nagyon mókás volt, hiszen ez a parányi lény, mint egy cirkuszi akrobata változtatta helyét, és otthonos mozgásával ámulatba is ejtett.

Bevallom, felmerült bennem a gondolat, hogy elköltöztetem a kertembe, aztán a józan ész győzött. Eszembe jutott, hiába szép az én kertem, az ő otthona a Tisza partja, s nagy hibát követnék el, ha kiszakítanám abból a környezetből ahová született.

Így hát gondoltam, - elbúcsúzom, s ha netán egy puszit adnék néki -, talán még királyfivá is változna...
De mit kezdjek én, két királyfival?

Ez a mottóm, s éppen ezért nagyon érzékeny ember vagyok. Érzékenyen reagálom le ha egy szánalmas sorsú embert látok.
A fejem nem kapom el soha, de zokog a szívem...
Ez történt egy reggelen, egész nap a hatása alatt voltam.
Így született ez a versem amit most elétek tárok.

Ott ült Ő a lépcső alján,
dagadt lábát félig felhúzva,
cipője talpán hatalmas hasadék,
mintha széles vigyorral kacagna.

Kezében szennyes, ócska bögre,
pár fillérjét szerényen megrázta.
Emberek! Egy forintot adjatok,
szemét lesütve kiáltja.

Sápadt arcát piszok álcázta,
éhét-szomját beesett szeme,
estére nem lesz mit  enni,
s ölébe hullott elfáradt keze.

Nyomora az egyetlen társa,
otthona a szemét tároló,
fehér párnát soha nem látott,
szegény öreg kolduló.

Köszönöm, hogy megtiszteltél látogatásoddal,  s remélem sikerül  gondolataimat itt elétek tárnom.

Nem régen vagyok az oldalon, tehát a botladozásaimat kérlek nézzétek el. 

Eddig pár versemet töltöttem fel még nem vagyok ismert, tehát
ezt a szép csokrot Néktek szántam.

Kicsit tájékozódom és örömmel veszem a látogatástokat.

Üdvözöllek: Helena