Lotte-próza

avagy mire való a művészet?

Kortárs költőnk minap gondolt egy merészet:

(látván, hogy műveit eszi az enyészet…)

feltételezte, hogy verséből megélhet.

Fel is adott hát egy hirdetést nyomban:

„Sok-sok új ötlet van agytarsolyomban!”

Rendeltek tőle egy eposzt azonnal:

„Dicsőítse cégünk ezzel a fazonnal!”

s megkapta hozzá a szakmenedzser képét.

(Hogy erről írni mit fog, várjuk ki a végét…)

Elkezdte a munkát versfaragó társunk,

tett bele rímet, ritmust, amit vártunk.

S mikor a hős(?)költeménynek végére ért,

kezdte azt érezni: izzadt semmiért...

Kihúzta hát a szerinte nem túl jó sorokat,

és maradt egy balladányi idézve korunkat.

De újraolvasva még ez is szörnyűnek hatott,

így kivett a versből versszakot vagy hatot.

Vált hát belőle műfajra egy óda,

ám a formája szerinte csak próba…

Így új köntösbe öltötte a látszatot:

szonett maradt meg, ennyit már láthatott.

„A fenébe! Nem jó! – kiáltott fel bőszen,

s kihúzott vagy tíz sort dühtől remegősen.

Mi maradt? Egy haiku.

Ennyi volt a lényeg:

A MŰVÉSZET

NEM ÁRU

A TEHETSÉG MEG BÉLYEG

El is küldte nyomban egy szakmai lapnak,

hol a főszerkesztők azon hajbakaptak,

hogy kellően posztmodern lett-e a mű??!!

S ettől csak szerzőnk szája lett keserű.

Innentől kezdve csak a neten írt,

szerzett jó társakat, és spórolt sok papírt.

Egy este már teljesen kimerült a gondoktól. Hazaért, a kedvenc foteljába rogyott, és a karjaira hajtotta a fejét. Most érezte életében először a fejében megjelenő szélesvásznú feliratot: ELÉG! Egyszerűen nem tudta, hogy mit kezdjen az életével, zsákutcába futott. Pedig eddig mindent átlátott, megtervezett, de most összecsaptak a feje fölött a hullámok. Az érzelmeket nem tudta sem megtervezni, sem irányítani. Úgy érezte, az egész világa ráomlik, és maga alá temeti: akit szeretett, elhagyta, a barátai nem értették meg, a munkája lassan dögunalommá vált, képtelen volt azt élni, amire legbelül szüksége lett volna. Majdnem elaludt az elkeseredett sírás közben, már indulata sem volt, csak valami tompa üresség. Elvánszorgott az ágyáig, és ledőlt. Miért nem egyszerűbb az élet? Miért nem tudok jól dönteni? Miért nem tudom, merre vezet az utam? Ezekkel a megválaszolatlan kérdésekkel aludt el…Reggel furcsa hangra ébredt. Valami beszélt hozzá… Azt hitte, még félálomban van, de lassan rájött, valós hangot hall. Az asztalra nézett a hang irányába: egy kis telefonhoz hasonló készüléket látott. Biztos volt benne, hogy tegnap még nem volt ez a valami a szobájában. Felugrott az ágyból, és a kezébe vette. A szerkezet még mindig hangot adott ki: - Kérem, állítsa be a kívánt úti célt!Mi ez? Valami GPS? – kérdezte félhangosan, majd megpróbált belépni a készülék menüjébe. - Nem akarok ma sehova menni – gondolta, de a megnézzük, mit tud ez az izé. Megnyomta az úti célok menüpontot, és az alábbiakat találta: szerelem, boldogság, karrier, jó vagyoni helyzet, önmegvalósítás, önismeret, kreatív élet, sodródás. Meghökkent a kínálaton. – Mi a fene? – csodálkozott rá – Csak nem azt jelentené, hogy ehhez navigál ez a fura micsoda? Ilyen nem létezhet! – kapcsolt be rögtön az agya, de a kisördög benne azonnal rákontrázott: - Miért ne lehetne? Egy próbát megér! Abban a pillanatban tudta, hogy nincs vesztenivalója, és ki akarja próbálni a csodamasinát. Csak egy problémát talált szinte azonnal: az úti célok csak egyike volt egyszerre megadható. Ha bejelölte az egyiket, a többi törlődött. Ennek nem örült túlzottan, mert igazából a sodródás célon kívül szinte mindet kiválasztotta volna, így viszont erőteljesen mérlegelnie kellett. Végül úgy döntött, talán a boldogság a legátfogóbb, hisz végül is mindegy, mitől boldog, csak véget érjen ez a szörnyű mélypont, amiben lassan egy éve ücsörgött. Benyomta hát a boldogságnál az igen gombot. Ekkor egy újabb menüsor ugrott a szeme elé: az út meghatározása. Ennek is választható alpontjai voltak: a leggyorsabb, a legkönnyebb, a legszórakoztatóbb, a kellő, a legegyszerűbb, a legkanyargósabb, a legésszerűbb. Nos, újabb fejtörés következett a lány részéről. Igazából itt is úgy gondolta, egyszerre többet kellene választania, mert a szórakoztató utat éppúgy szerette volna, mint a leggyorsabbat, hiszen ki a fenének van türelme a boldogsághoz túl sok kanyarral eljutni! De az A variáns megint kizárta a B-t. - Nem túl emberre szabott ez a készülék!- gondolta. Aztán végül a legésszerűbb mellett döntött, ezt érezte ismét magához legközelebbinek. A cél mentése menü következett. Megnyomta az utolsó gombot. Nem gondolta, hogy innentől az élete gyökeresen megváltozik… Ha valamilyen szituációba került, és nem tudta a választ a helyzetre, csak kigondolta: Merre tovább? Egy hang azonnal megszólalt a fejében, és a megfelelő utasítással látta el… Amikor új munkát keresett, ezt kapta: A következő lehetőségnél maradj! Aztán egy új ismeretséggel az első randi után ágyba szeretett volna kerülni: Túl gyorsan haladsz! Amikor megint elkeseredni látszott: Menj tovább egyenesen! Vagy egy rég nem látott barátjával találkozva: Tarts feléje! Rengeteg parancsmenü létezett, és lassan rájött, tényleg a szituációknak legmegfelelőbbeket kapja, így nem is figyelt egy idő után másra, bevárta a hangot, és cselekedett. Időnként érdekes villanásokat érzett belül, például a régi barát esetében valahogy nem mozdult a karja az ölelésre, vagy a munkakeresésénél már az irodába lépve rossz érzés járta át… De a hang ugye, sokkal bölcsebb volt, mert az élete kezdett újra összeállni, és ez tényleg boldogságot adott. Aztán egy nap az interneten beszélgetni kezdett valakivel. Furcsa érzések rohanták meg, s a készülék azonnal adta a parancsot: A következő lehetőségnél fordulj vissza! De most az egyszer nem tette, nem is tudta miért. Innentől állandóan a géphangot érezte a fejében: Menj tovább egyenesen! Túl gyorsan mész! Újratervezés…Egyre jobban kezdte érezni, hogy az, amit legbelül akar és a szerkezet üzenetei nem illenek össze, és gyötörni kezdte őt a kétség: elérem így a boldogságot? Hiszen szembemegyek az utasításokkal! Mi lesz? Mi lesz? Mi lesz? Tán elvesztem azt is, amit eddig elértem. Megint gyötrődött, mint a szerkezet felfedezése előtt. Viszont valami mást is érzett: amikor nem azt tette, amit a készülék mondott, egyszerűen átjárta valami a szívét. Nem tudta mi, de jólesett. Egyre gyakrabban tette meg… S ha kizárta a tudatából a GPS mondatait, olyan élményeket élt meg, amit előtte elképzelni sem tudott. De nem merte kikapcsolni! Túl veszélyesnek érezte rábízni magát arra a belső, ellentmondó hangra. Hiszen a beállítások a készülékben helyesek voltak: cél a boldogság a legésszerűbb úton. Mi lehet ennél jobb koordináta az életben?Emellett kezdte észrevenni, hogy a készülék utasításait nem tudja örömmel végrehajtani, balra kellett volna mennie, pedig tudta, hogy a jobb oldali úton van egy kedves kis fagyizó, ahová régen mindig szeretett beülni… Hallgatási utasítást kapott, holott érezte, hogy legszívesebben a világba kiabálná, ami benne van… Csupa ellentmondás lett, és ez feszültséget keltett benne. - Nos, vissza kellene térnem a szerkezet bölcsességéhez – gondolta, hiszen amíg csak arra hallgatott, minden rendben volt. - Tilos kikapcsolni! – szólt benne az utasítás. Egy éjjel aztán felébredt, szinte tudattalanul a készülékhez nyúlt, és szinte félálomban átállította a paramétereket: úti cél: SODRÓDÁS, az út meghatározása: A KELLŐ. Visszafeküdt, és szinte azonnal elaludt. Álmában mosolygott a boldogságtól…

Történt egyszer, nem túl régen,

lenn Bordeux-ban az alvégen

összegyűltek régi nagyok:

azt hitték, még fiatalok...

(pár száz év még nem egy nagy kor,

én meg nem éltem még aggkor... :DDD)

Ott volt Villon meg Petrarca,

majd Shakespeare is megjött arra,

hogy a vastag Margot térde

kilátszott a csillagfénybe...

(más is látszott, de nem írom,

titoktartás lesz a sírom...:DDD )

Laura csak andalgott ott,

a költőtől csókot lopott,

aztán virágon taposott,

és a fűben nyomot hagyott...

(hopp, a rímem kicsit rag lett,

így legalább sorvég-kvartett :DDD)

Anne Willel együtt aludt,

de nem tette be... a kaput...

egyikük sem, így a korban

három gyerek lett szép sorban...

(Willnek itt-ott több is akadt,

ha átugrott kertfalakat... ;) )

Ennyi volt a kutatásom:

vizsgára a múltat ásom,

Boccaccio és Dekameron,

ezt a témát de ’kamelom’!

(Jól feleltem én belőle,

megállt a prof. tolla tőle... :D )

A kis színcsepp a színek birodalmában született. Apja a barnák, anyja a pirosak családjába tartozott. Így lett ő furcsa rozsdavörös. Mindig elbűvölte őt a körülötte élők színkavalkádja, s cseppet sem bánta, hogy ő cseppnyi kevert árnyalat. (Bár apja barnaságából jóval több volt benne...)

Mivel a cseppecskék természetes tulajdonsága volt, hogy saját színűk minden árnyalatát magukban hordozták, így ő megtanulta kifejleszteni, hogyan lehet mindet láthatóvá is tenni. Szeretett játszani az árnyalataival: kipróbálta, melyik illik leginkább a hangulataihoz, s figyelte, ki hogyan reagál ezekre. Más színeket mindig kritikusan, kissé távolságtartóan szemlélt. Tudta, hol helyezkedik el a színskálán. Nem szerette a rideg árnyalatokat, a meleg színektől pedig egy cseppet félt. Élete cseppnyi lét! - már korán megértette. De hogy mért cseppent erre a világra, ezt nem igazán találta. - Van színem, van formám, van létem. De mit kezdjek vele? – gyakran gondolkodott ilyesmin.

Egyszer –hasonló meditálgatása közepén – egy másik színcsepp huppant le mellé a Festő ecsetéről. Fura zöldeskék pacácska volt. Egy apró területen összeértek, s a két szín egymásba játszott.  Csepp egy cseppet meglepődött a benne keltett kavargó-csíkos színátmeneten, amit a másik árnyalata okozott. Ahol a mellécseppenő hozzáért, más lett a színösszetétele. A színrészecskéi összekavarodtak, s eddig sosem látott vizuális hatást hoztak létre. A cseppke nem tudta, hogy ez az árnyalat is benne volt-e, vagy csak ekkor született meg. De a változás egy cseppet megdermesztette benne a lélekvizet. Ettől kissé besűrűsödött, és összehúzódott, nehogy a másik szín még több kavarodást okozzon színszemcséiben. De a változás már bekövetkezett a zöldeskékkel határos területen. Nem volt mit tennie, nem szakíthatta ki önmagából az összevegyült részt. És minél többet szemlélte az új árnyalatát, annál inkább érezte: valójában sosem akart egyöntetű vörös lenni. Fura volt ez a kombináció – kissé lehetetlen szín jött létre –, de Cseppet egy cseppet sem zavarta ez a másság. A többiek ízlése számára össze nem illő árnyalatok voltak ugyanis. Így létezett ezután Csepp: volt egy színtiszta része és egy kevert része. Mégis ő volt – vagy "ők voltak": immár nem lehetett pontosan meghatározni – a legérdekesebb festék a palettán.

Aztán egy nap a Festő újra kézbe vette az ecsetet, hogy befejezze a képet. - Micsoda két szín, ahogy összefolytak! – ámult el – Erre a lehetőségre nem is gondoltam.

S nagy lendülettel összekeverte őket, majd festeni kezdett...

A Rendező most már csak a régi polcait készült rendezni… A szekrény tele volt egyszer felvett, de soha el nem készült filmekkel. A kópiák dobozokban sorakoztak egymáson, némelyiken volt címke, mások felirat nélkül maradtak. Kamaszévek, Egy házasság története, A férfi szerelme, Az apa elvesztése, Dr. Szőkeség  – ilyesmi címadások szerepeltek rajtuk. Nem igazán emlékezett már a forgatásokra, de a történetét szinte mindnek őrizte a fejében. Egy volt közös bennük: mind befejezetlenné vált, mintha még további jelenetek kimaradtak volna belőlük, de nem tudta őket kiegészíteni az eredetileg kigondolt verzió szerint, valahogy a történet nem volt lezárható vagy folytatható a benne szereplőkkel. Mintha mindből hiányzott volna még valami, de nem tudott rájönni, mi.

Sosem lesz ezekből film már! – gondolta, és elkezdte kipakolni a szekrényt. Kézbe vette a dobozokat, egy-kettőt kitekert a szalagok közül, a fény felé tartotta, s arra emlékezett, amikor még ollóval vágott, nem digitális programmal. Az volt az igazi művészi munka! – lelkesedett fel – Akkor még a pillanat tört részét is tudtam úgy illeszteni, hogy újabb valóság alakuljon…

Kezeiből hirtelen egy ügyetlen mozdulattal két filmdoboz esett ki. Csattanva hulltak a padlóra élükkel, és mindkettő szétnyílva elgurult a szobában. A filmszalagok kitekeredtek. Az egyik az asztal alá bomlott szét, a másik nem messze, az ágy felé szaladt. A lámpa fénye által láthatóvá vált mindkettő. A Rendező ekkor ismerte fel a két történetet, s kockáról kockára elkezdte végigböngészni a jeleneteket. Az egyiken egy kisfiú élete rajzolódott: arca lányosan szép volt a kezdeti képeken. A Rendezőnek eszébe jutottak a forgatások: a gyerek anyukája, aki elhozta őt a felvételekre, csodaszép, lélekkel is elbűvölő nő volt. Aztán az is az emlékeibe idéződött, ahogy a stáb először kislánynak nézte, és a gyerek durcásan félrefordította a fejecskéjét. Egy sorozatot akart belőle akkor forgatni egészen a főszereplő öregkoráig, de valahogy a közepénél abbamaradt. Most újranézte az elkészült részeket: a gyerekkor képei éledtek, a kamaszszerelem, a férfivá serdült hőse első sikerei, ahogy az egzisztenciáját alapozta férfiként… Az utolsó képen egy kandalló mellett ült a szereplő, és a tűzbe bámult. A Rendező pontosan tudta, mi volt az utolsó rész mondanivalója: mindene megvolt a főhősnek, csak a lelkéből hiányzott valami…

Most a másik filmszalagra tévedt a tekintete. Abból valaha misztikus történetet akart egy kislánnyal indítva, akinek az életét a racionalitás, majd aztán a spiritualitás határozza meg. A képeken szőke, göndörödő hajjal tűnt fel kezdetben, aztán lassan a derekáig ért kamaszkorára. Emlékezett a szereplőválogatásra: azért tűnt fel neki a lány, mert olyan ellentétes volt a komolysága és a szelídsége azzal az erővel, amit képviselt. Azonnal tudta, hogyan mozogjon, kinek mit mondjon, de teljes természetességgel. Semmi mesterségeset nem tudott benne felfedezni, mint a többi jelentkezőben, akik látványosan harcoltak a lehetőségét. S amikor a végső interjún megkérdezte tőle, mi lesz, ha nem kapja meg a szerepet, egyszerűen csak ennyit mondott: – Majd gratulálok a nyertesnek, és élem tovább az életem. Nálam semmi nem múlik ezen!  – Na, ekkor választotta végleg őt: a vagány őszinte tisztasága a maja kristálykoponyákra emlékeztette valamiért. Ám a filmforgatás itt is abbamaradt egy idő után. Pedig nagyon fordulatos lett a cselekmény, és a stáb szerint igazán megérintő hatású: a lány apja meghalt, s ő végig mellette volt, élete kudarcaként élte meg, hogy nem tudta utolsó ígéretét beváltani: – Nem engedem, hogy bármi rossz, történjen veled, amíg vagyok. – Bár, nem tudhatjuk, a halál rossz-e – gondolta most a Rendező. Egy nagy, fájó emlék jött ezután a képeken, a lány a történet szerint belebetegedett. – Földi törvény, hogy a lélek kivetülése a test. Ha a lélek haldoklik, átíródik a fizikai síkra! – a Rendező fejében megszületett a felismerés.

Hirtelen a filmszalagok utolsó kockáira figyelt fel: ahogy szétgurultak, a végük egymás mellé került... A férfi a kandallónál pihent, írt valamit, de tekintete messze révedt, valahová a tűzbe nézett, mintha a maga életében is azt keresné. A nő a dolgozószobában ült a számítógép előtt, valamit írt, de sosem tudta befejezni, így bosszúsan felállt, és csak ennyit mondott: – A belső semmiből nem jön semmi.

A Rendező hirtelen felugrott a kópiák fölött térdelésből, és remegő sietséggel a tárcájában kezdett kotorászni. – Ez nem lehet! – ismételgette magának félhangosan – Nem lehet, hogy ennyi ideig nem láttam át! Hogy ennyit késtem… Ám, ki tudja, még… – motyogta magának.

És a megtalált régi számokat azonnal tárcsázni kezdte…