Hallgatva

kanapé szövete jelzi
létezem
mély nyomot hagyok
por lepte élet ez
pislogásom lassul
csak nézek ki magamból
hallani vélem lépted
de csak az üresség jelez
még most is itt ülök
kívülről látom önmagam

futok hozzád
te nem is érzed
sietek
aztán az ajtóban lelassulnak a léptek
nincs már vad ajtónyitás
én mégis ugyanazt érzem
talán már nem vagyok érdekes
így lassult le a te lépted
megszokott lett
ami régen égett
egyedül vagyok
érted???

ettől több nem lehet
csendben lesni a léptedet
megbújva figyelni a neszeket
hallani mit dobog az érzelem
-ott legbelül-
vágyni
sóhajtva ajakad után
mit ezerszer csókkal zárni lenne szép
s belélegezni a forró leheleted
felperzselnéd létemet
ha háttal állok
akkor is éreznéd a lelkemet
ott rejtőzik benne a végtelen szerelem

...egy szót sem
még annyit sem mond a jelen
Várok!
mégsem jön oly hirtelen
tűnődő gyötrelem,
csak sor végén kullogó lettem
azt hiszem
érted: - én nem
Miért van ez??

Nem jár táncot többé az őszi falevél,
nap sem süti már, megérintette a tél.
Csak az emlékezés hideg szele ölel,
s látom a hátra hagyott szavakat.
Hogy dobhatnám el azt,
mi ennyire bent ragadt?
Valahol mindenki sorban állva vár,
tépkedi a lapokat
Én írok,ez mögé rejtem arcomat.