Haley blogja

Álmatlan éjaszakák bús csöndje,
Fáradt szívem magánynak gyöngye.
Mosolygó arcok, vérző lelkek,
Hazug igazság megszokott rendje.
Igaz szó a hamisságban
Igaz mosoly a világban,
Fáradt lelkek kínlódása,
Szívek hangos dobbanása,
Tűz és jég párcsatája,
Egyiknek fájdalmas halála.
Mert fáj élni e világban,
Harcolni sok ezer csatában,
Harcolni, hogy másnap újrakezdjük,
Védekezni, nehogy elvérezzünk.
Szenvedünk az életért, hisz az élet is szenvedés.
Sírni mindig, de felállni,
Rettegni, mégis meg nem állni.
Volt egy KEZDET, s lesz egy VÉG,
Az élet csupán ennyit ér.

Kb 15 éves voltam, amikor ezt a verset írtam. Néha magam is meglepődök az ilyen negatív gondolkázású verseken. Jók arra, hogy az ember kiírja magából azt, amit senkinek nem mondhat el, hisz úgysem érthetné senki... De az élet az egy jó dolog!!! Élvezni kell!!! És ezt a verset nem ajánlom senkinek, rossz hangulatomban voltam!!! De vannak rossz napok, azoknak néha maradnak nyomai... mint például ez a vers.

Nem tudom, van e köztetek olyan ember, akinek volt plátói szerelme. Nekem volt... sőt nem állíthatom, hogy elmúlt már. Ebben a szerelemben az a szép, hogy nem is ismerjük imádatunk tárgyát, kreálunk neki személyiséget, olyat, amit mi álmodunk meg, ezáltal soha nem okoz nekünk csalódást. De ez nem csak a szépsége, a veszélye is. Mikortól mondhatjuk, hogy túl komoly a dolog? Hogy eddig és ne tovább? Hogy ne álmodjuk az életünk, hanem ébredjünk fel, menjünk ki az emberek közé, és ezt a csodálatos ismeretlent zárjuk ki gondolatink közül... Egy iskolatársamról van szó. Vagyis csak volt, már leballagott. 2 éven át minden reggel annak reményében keltem fel, hogy láthatom őt. Az órákon visszafelé számoltam a perceket, csakhogy szünetben a közelében  lehessek. Ismertem arcának minden rezdülését, minden mozdulatát, tudtam mikor min nevet, mit tart jónak és rossznak, szépnek és csúnyának. Mindezt úgy, hogy soha nem beszéltem vele... enyém volt, éreztem a szívem mélyén, hogy nem lehetek neki közömbös, nem lehet, hogy ő nem vesz észre semmit abból, amit én érzek iránta. Nem tudtam beletörődni, hogy nem az enyém igazából is. De lépni nem mertem. Ha arra gondoltam, hogy a szemembe röhög és elutasít, meghűlt bennem a vér. Egyre ostobábban viselkedtem, amikor a közelembe került. Grimaszokat vágtam, csípős megjegyzéseket tettem, úgy csináltam, mintha unszimpatikus lenne, miközben minden egyes percben utána epekedtem. Mostmár több, mint egy fél éve nem láttam, de nem fakult az emléke. Emlékszem minden apró részletre, ami vele kapcsolatos. Pedig tudom jól, hogy le kell zárnom a múltat, fel kell ébrednem az álmomból és el kell fogadnom, hogy ez a szerelem csak az én képzeletemben él. Főleg, hogy barátnője van... De vele kapcsolatban született egy vers még régebben....

Így van ez már rég, az idő nem mozdul sehova,
Ismeretlen vagy nekem, mégis elvesztem benned boldogan.
Nem múlik el úgy nap, hogy ne jutnál százszor az eszembe,
Soha nem lát senki, megbújva valahol egy könny szökik a szemembe.
Nagyon szeretlek, pedig tudom, hogy nem lehet,
Tudom, hogy a csalódás összetörné lelkemet. Légy hát távolról az én édes hercegem,
Minthogy megmond, esélyem soha nem lehet.
Álarc mögött élek, arcom sosem láthatod,
S attól félek, talán soha nem is akarod.
Kínzó a vágy, miért kellm ami enyém nem lehet,
Ha te mást akarsz, én fejet hajtva engedek.
Gyötrő gondolat, ami legbelül éget,
Hogy mint soha senki mást, úgy szeretlek téged.
Múló ábránd, hát múljon végre el,
Szenvedni a semmiért egy embernek sem kell!

Néha-néha megesik, hogy irogatok verseket... nem mondanám, hogy hú de remekművek, de kiírom magamból azt, amit érzek. Ez a vers kb 2 és fél hete íródott, amikor is egy iskolatársam tragikusan meghalt, öngyilkos lett. Mindenkit megviselt a dolog, azt is, aki nem ismerte személyesen. Elgondoltam, mit érezhet az édesanyja...

Kételyek közt kínlódva, könnyes szemmel nézek,

A szívem mélyén legbelül ordító fájdalmat érzek.

Akármerre tekintek, csak a te arcodat keresem,

Szemed kedves ragyogását, míg élek, nem feledem…

Szeretném még egyszer utoljára megfogni a kezedet,

Magamhoz ölelni, hallani dobogó kicsi szívedet.

Szeretném elmondani, hogy mit jelentesz nekem,

Hogy nélküled üres és céltalan az életem.

Csak fekszem magányomban, egyre rád gondolok,

Múlanak a percek, napok, peregnek a hónapok,

S nekem még mindig fáj, éget belül az érzés,

Kavarog bennem ezeregy gondolat és kérdés.

Szüntelenül várom csengő hangodon a választ,

S nem hallom, lassan elemészt a bánat.

Mindenem voltál, nélküled semmim nincs,

Elmúlt az öröm, nincs már bennem hit.

Életeddel elvitted az enyém is végleg,

De neked adom, csak láthatnálak egyszer még téged.