Grigo_Zoltan blogja

hiányzik az ölelésed, minden kis szavad
a nevetésed, mikor szemedbe hull hajad
a mozdulat ahogy poharad szádhoz emeled
és megfeszülnek kezeden az apró erek
amikor az asztal felett hozzám áthajolsz
mosolyogsz rám közben s én érzem az illatod
ahogy melled megrezzen hogyha kezemhez ér
és bőrünk alatt száguldani kezd el a vér
amikor a ruhádat magadról leveszed
a csillogó szemed, ha látod, hogy néztelek
hiányoznak az aranyló pihék hasadon
esténként ha fejemet öledbe hajthatom
hogyha rosszat álmodsz és lerúgod magadról
hogy megigazíthassam rajtad a takaród
rád adhassam a kabátomat hogyha fázol
hogy elmondhassam neked, mennyire hiányzol!

Ültem egy padon és néztem a várost,
évekre megállt benne minden óra,
poros volt, megkopott, öreg és ráncos,
pont olyan mintha el sem mentem volna.

Szemerkélt az eső, egy víztócsából
visszanézett rám egy ismerős alak,
a tűnődő hajnali félhomályból,
előbukkantak lassan a házfalak.

Elindultam ahogy gyerekkoromban,
mikor délután iskolából jövet,
zsebre dugott kézzel elgondolkodva,
házunkig rugdostam egy lapos követ.

Mint aki járni tanul nem siettem,
sétáltam a Körúton a fák alatt,
visszatettem a helyére szívemet,
és haza vittem elvesztett árnyamat.

Féltelek téged, olyan csendes vagy
és szelíd, mint az alkony esti szél,
szántalak amikor néztelek ma,
mint éhező koldust ki enni kér.
Te nem tudsz semmi mást, csak szeretni,
nem tanultad még ki a bűnöket,
mindig csak a jót szoktad keresni,
nem ismered mi az a gyűlölet.
Pedig gyenge vagy, s annyira kicsi,
hogy elférsz akár a tenyeremben,
mégis a mai napig tudsz hinni,
a világban és az emberekben.
Lehet mások ki fognak nevetni,
de te maradjál csak mindig ilyen,
tegyél egy kicsit jobbá engem is,
dobogj még nekem csendesen, szívem.

Hagy legyek egy kicsit újra gyerek,
gyere bújj hozzám egészen közel,
most az is elég, hogy érezzelek,
behunyom a szememet, úgy ölelj,
mint esténként anyám, kinek szava
édes volt mint a számban a kenyér,
hajtsd kedvesem fejedet vállamra,
takarj be hajaddal, és csak mesélj.
Meséljél nekem egy szebb világot,
mintha nem lenne rossz, csak jó volna,
simíts rá szelíden gyermekálmot,
a megfáradt felnőtt homlokomra.

Fogtam a kezed, mentünk csendesen,
körülöttünk rezgett száz titok,
tavaszi szellő fújt s a kertekben,
sóhajtozni kezdtek a nárciszok.
Esteledett, az alkonyi fények
aranyfonállal szőtték be hajad,
néztelek téged és ilyen szépnek,
azelőtt még sohasem láttalak.
A távolban egy tücsök hegedült,
felénk szállt zenéjének dallama,
a levegőben zümmögve repült,
a rét minden szerelmes bogara.
Úgy zúgott és dalolt a természet,
mintha angyalok éneke szólna,
az idő megállt s tétován nézett,
mintha nem lenne többé már dolga.
Leültünk a fűbe és hallgattunk,
könnyű szél suhant el fejünk fölött,
gyengéden megfésülte a hajunk,
majd tova tűnt az alvó fák között.
Szemünk elmerült egymás szemében,
olyan volt az este mint egy álom,
s mi csak feküdtünk egymás szívében,
ahogy a hit pihen az oltáron.