Gioseth blogja

Meztelen

Nyugalom, remény 

Oh, végre!
Önmagam vagyok.
Vagyok…
Most, nincs ami, hívjon, ellen taszítson.
Most igazán nincs semmi.
Semmi, csak én. 

Nézem az eget.
A nagy kéket.
Kéket, és remélek…
Remélek kékeket.
Elszáll egy felhő, aztán egy újabb jő.
Most ismét kék.
Újra remélek.
Hisz hinni még merek!
Meredt, furcsa, elképedt kékeket...

 Hirtelen

Hirtelen megszűntem. Egy képpel vegyültem.
Egy képpel mely bennem termett, de nem belőlem.
Belőlem, de mégsem értem.
Ellenem?
Óh, nem, csak reméltem. Kevés az, mit kimértem.
Te vagy a képem! A létem. Mely származik belőlem, talán értem…
De, ha mégsem, aztsem bánom, szép szavakkal körbe járom.
Eltalálom.
Megtalálom, hiszem, hisz hinni még merek.
Merek: furcsa, elképedt képeket…

Tekinteted

Tekinteted örökre önömbe itta magát.
Lüktető sebet hasított lényemen.
Hulló csepjeim issza be a föld...
Lehajlok, vérem után kapok.
Bőrömhöz tapad a vöröses sár.
Fénytelen, darabos ragyogás...
És, hulló cseppjeim csak issza, issza be a föld...
Látod? Ő Értem kiált!

Sajóparti reggel

Feltámad a nap. Megcsillan a víz. Új ruhát ölt minden.
Fény ruhát.
Körmömön megvillan egy fény, ujjaimon tovább él.
A vízbe eresztem csendben, habokká vállik meredten.
Még hideg...
Nedves a fű, sírt az éj. Könnyeitől nem remél.
Ő némán él.
Újabb fények villannak csendben. Tovább élnek két kezemben,
Bennem.
Most nyújtóznak az álmos fák, arcomba vág egy nyárfaág.
Odafújta a szél.
A reggeli, Sajóparti szél...