Elindulni az úton...

Ginger•  2017. január 12. 11:34

Halihó! Újra itt, új bloggal és töretlen lekesedéssel. (Már amennyire a vizsgaidőszak stressze közepette lehetek az!)
Remélem a bejegyzéseim éppannyira izgalmasnak, érdekesnek találjátok majd, mint jómagam, amikor éppen úton vagyok. Hazánk bővelkedik gyönyörű tájakban, csodás látnivalókban és ezt sokan nem fedezik fel saját maguk. Képekről ismerünk sok várost, tájegységet, műemlékeket, miközben némelyik talán épp csak karnyújtásnyira van tőlünk.
Ezzel az első blogbejegyzéssel szeretnélek bevezetni téged a természetjárás, a túrázás rejtelmeibe és közben együtt barangolhatsz velem hazánk legszebb tájain, eldugott kis falvaiban. :)
Első bejegyzésem miről is szólhatna, ha nem arról, hogyan indultam el én magam az úton és váltam azzá az emberré, aki ma vagyok.
2014 nyarán történt, amikor a bátyám előállt egy szokatlan ötlettel. Lelkesen beszélni kezdett egy túraútvonalról, mely az országunk északi régióit szeli át. Ez nem más, mint az Országos Kéktúra vagyis az OKT. Úgy gondolta el kellene indulnunk nekünk is, hogy Hollóházától Írott-kőig végigjárjuk ezt a kb. 1160 km-t. Most mondhatnám, hogy egyből lelkes lettem, de hazudnék. :D Őszintén szólva nemet mondtam és jószerével körberöhögtem szegényt. Hogy mi járt a fejemben? Ilyesmik: "mi értelme lenne ennyit kutyagolni?" "túl hosszú. meg amúgy sem bírnánk." "mikor lenne rá időnk?" "baromság az egész." Na igen, nagyon nem nyűgözött le a dolog.
Tesóm persze nem adta fel. Mutatott képeket pecsételőhelyekről, tájakról. Aztán bedobta azt az ütőkártyát, amivel végleg meggyőzött.
Elmondta, hogy a teljesítők jelvényt kapnak az útvonal végigjárását követően. Ehhez pedig csak minden megadott pecsételőhelyen bélyegezni kell a túrafüzetbe és miután mindegyik megvan (megfelelően dátummal ellátva persze), akkor csak be kell küldeni a Magyar Természetjáró Szövetséghez (MTSZ) és a teljesítés igazolásának ellenőrzése után egy minimális összegért a miénk is lehet a szuper kis jelvény. :) Ezzel tényleg megfogott, mert pont az egyik gyenge pontomon kapott el. Nagyon szeretem a kihívásokat. :D
Szóval néhány hét múlva már a kezünkben volt az igazolófüzet és a testvéremmel illetve anyukámmal karöltve elindultunk az úton.
Az úton, amely eleinte sok csalódást okozott nekem. Nem voltam túl jó formában, sőt, egyikünk se.
Akkor már nem is tudom milyen rég sportoltam utoljára, szerettem nagyokat enni és nagyobb távolságokra inkább a tömegközlekedést vettem igénybe. Régen ugyan jártunk a Bükkbe, Mátrába, de autóval mentünk. Megnéztünk pár érdekességet, meg anyuék vettek mindig néhány üveg bort. Ez viszont teljesen más volt. Szánalmasan festettünk. Többször nyafogtam a meleg és az emelkedők miatt. Sokszor megálltunk inni, pihenni és bámulni a tájat. Legjobb emlékeim szerint azon az első napon jó ha 18 km-t haladtunk. (Ma már ez semmiségnek tűnik.) Ez a táv viszont akkor nekem sok volt. Kellemesen elfáradtam. A táj szépsége lenyűgözött és meglepődtem, hogy képes vagyok ekkora távot lesétálni. Merőben szokatlan érzés volt, hogy olyan izmokat használok, amikről eddig fogalmam sem volt.
Magával ragadott az út. :) Akkoriban persze még leginkább a jelvény motivált. Minden pecsét közelebb vitt hozzá, így nem is volt kérdés, hogy lesznek további alkalmak.
Így indultam hát el én, a kis alföldi lány ezen az úton. Akkor még magam sem sejtettem, hová juttat el a Kék jelzés valójában.
Fogalmam sem volt, hányféle élményben lesz részem, milyen eldugott helyekre jutok el és kikkel találkozom útközben.
Arról nem is beszélve, hogy milyen hatással lesz rám, mennyire átformál majd. Mennyire megváltoztatja azt majd, ahogy látom a világot magam körül.
Így kezdődött el tehát a szerelem köztem és a túrázás között. A szerelem, mely ma, immár lassan 3 éve töretlenül tart.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!