Sophie

Sophie

Egy halk, suhanó éjjelen
egy lány tűnik fel védtelen,
kezében szívhez szóló kérelem...
a Hold fénye megcsillan a véren.

A léptei mind egy-egy dobbanás,
hiába szalad, egy vallomás
követi szüntelen és nem ereszti el,
a lelke még most sem fogta fel...

A környék csak fájó emlék mind
a lány nem is akar már élni itt.
De minden ösvény ugyanoda vezet,
nem tagadhatja meg kit szeret.

Sorsát most ujjai közt tartja,
az út közben vészesen fogy ki alatta.
Rettegés csak fokozódik benne,
nem tudja mit válaszol szerelme.

A fák védően hajolnak fölötte
mintha maga is a természet szülötte
volna bár akkor nem fájna úgy
odabent a mellkasán az ereken is túl.

Hirtelen kósza fény terem
a lány rájött hogy képtelen
nem megtenni azt a bizonyos utat,
amit mindenki más is kutat.

Pár apró lépés és
elérkezett a nagy döntés.
Mert elérte célját most a lány,
hogy mi lesz ezután, számára is talány.

De ott állt végre egy ház előtt,
egy ablak fénye már várta őt.
Szerelme még sehol nem volt,
de valahol közel csengő hang szólt...

Léleklopó, mélyen búgó hangon
csábított egy dal, mintha ezer lanton
játszanának póklábak százai,
hogy behálózzák, s megtudják, mi vágyai

a lánynak, ki most kétségbeesetten
a kertből jövő zene felé settent.
Türelmetlensége eluralkodott rajta,
a dalnak hála, kíváncsisága hajtja.

Virágkavalkád várta a kertben,
ahogy besurrant elámult, mert ebben
oly csodás látvány tárult eléje,
hogy nem látott olyat még a mennynek sem népe.

Vérszínű rózsák, lila tulipánok,
élettől duzzadóan zöld volt a száruk.
Trombiták hódoltak az érkezőnek,
bólogatott fejük, de ugyan le nem dőltek.

A varázslatos zene forrását kereste
s egy aranyos szökőkútnál azt észre is vette.
Egy dombormíves, ezüstládikára lelt,
az volt, mi ily csábítón énekelt.

Kezébe vette és ki tudja miért,
elmondta búját, hogy összetörték szívét.
Az istenek zenéje meghallgatta őt,
s csak a kedvéért átformálta a jövőt.

Mi más lehetett első gondolatja,
minthogy az őt ért sérelmet megbosszulja.
Még ki sem mondta, de a víznek tükre
megmutatta hogy kívánsága milyen következményt szülne.

Megjelent benne Sophie szerelme,
lekötözve feküdt, arcát vörösre festette
kiontott vére, mely tócsákban állt,
megtörten nyöszörögve várta a halált.

Sophie megrökönyödve hőkölt hátra,
egy élőholtéhoz hasonlított arca.
Átkozta a szökőkutat, amiért az
egy gondolat miatt fájdalmat és vért ad.

Az istenek zenéje erre nem válaszolhat,
csak azt súgta a lánynak: kívánj hát újat!
Sophie fejében ott élt a szenvedés képe
ezért lett új kívánsága ennek ellentéte.

A víz felszíne ismét megváltozott,
a lány képzelete újabb képeket hozott.
De nem kínlódott a fiú, mely Sophie elméjében fogant,
csak egy idegen lánnyal ölelkeztek boldogan.

Sophie hisztérikus visítással,
egy angyalszobornak ugrott neki háttal.
Az istenek kijátszották, hisz ő nem így várta
hogy ily módon teljesül kívánsága.

A zenélő ládika ugyanazt a nótát fújta,
egyre azt hajtogatta: kívánj hát újra!
A lány térdre borult, nem tudta mit tegyen
végül már azt sem akarta, hogy lélegzete legyen.

A szökőkút szeme egy utolsó villant,
a képen a napfény Sophie koporsóján csillant.
Mellette állt szerelme, kezét a fán nyugtatva,
könnyei gyémántként ragyogtak, ahogy a holtat siratta.

Ahogy jött, oly gyorsan tűnt tova a látomás,
a jövőt látni Sophie-nak nem volt áldomás.
Leborult a földre, rátapadt hajára,
nem kívánt inkább semmit, ráförmedt a ládikára.

- Mit akarsz tőlem mit tegyek hogy
megkerüljem e nem kívánt játékot?
A zene nevetőn válaszolt a lánynak
ki koronáját jelentette az amúgy is szép tájnak.

- Sírj csak Sophie, sírj, mást nem tehetsz,
mert szerelmed, érzéseid megtagadója nem lehetsz!
Szenvedést, boldogságot kívántál, de rögtön megbántad,
mikor óhajod következményeit viszontláttad.

Még halni sem mersz mert tudnád,
hogy a fiú nélküled kevesebbként élne tovább.
E szavakkal búcsúzott a dallam,
s lett Sophie számára hallhatatlan.

A mélabú lágy szele lengette
a lány fekete haját egyre messzebbre.
Nem törődve semmivel zuhanni kezdett,
ki a kertből mi negédesnek tetszett.

Úgy érezte meghal, de valójában
békésnek nem mondhatón aludt egy házban.
Ébredése józanítón hatott rá, felkelve
reá mosolygó szerelmét maga mellett lelte.

A fiú nem szólt csak átkarolta gyengéden,
Sophie érezte, a tűz újra lobbant lelkében.
Könnyei most valósak voltak, s öröm általi,
megcsókolta a fiút kit nem volt képes bántani.

Hálát mondott érte a túlvilágiaknak,
mert a próbatétel után valós boldogságot adtak.
Egymás karjaiban töltötték az estét,
a kín helyett öröm járta át a lány testét.

S hogy azóta köztük ellentét támadt-e valaha,
már a jövő zenéje, egy új álom dallama.
"Az igaz szerelem az, ha tiszta szívből ered,
s bármit vét ellened, társad bántani nem mered."

Sophie már tudta ezt, soha nem feledte,
az igazit ő már többet nem kereste.
Bármily próba elé került, csak abban bízott,
mit azon az estén a kert számára megtanított.