Levél a mélyből

Levél a mélyből


A vágyak, a remény mind csak kellékek,
hogy a szerelemhez vezető útról eltérjek.
Oly könnyű becsapni s így széttépni egy lelket,
mely későn eszmél fel: önmagának ásott vermet.

Ha volt egyáltalán, az enyémnek már vége,
úgy vált holttá szívem, hogy kihullt volna vére.
Egy mérgezett tőr azóta is idebent ás,
markolata nincs mert ez csak csalódás.

De sebaj, az éltet, én nem válok ilyenné,
talán nem szabdalom más lelkét ketté.
Persze nagy a csábítás de nem leszek rideggé,
pedig puszta irigységből is megtehetném.

Azt mondják, leplet a múltra, újra lehet kezdeni,
de senki sem szólt, hogy ennyiszer kell veszteni.
Már csak nevetni tudok mindazokra,
kik azt hiszik nem jutnak ilyen sorsra.

Lenn, mélyen a setétben zokogok,
társam csak tollam, mit kezemben tartok.
Már nem is kiáltok, tudom senki sem figyel,
lelkem kietlen, engem élő nem irigyel.

Nem kívánok ételt, nem kívánok létet,
de néha vágyom már az örök békességet.
Hogy joggal lehessek egyedül végleg,
s nyugalmamnak semmi ne vessen véget.

Várnám a választ, de meg nem kapom soha,
hogy sorsom miért ily szörnyen mostoha.
A mélység felé tartva abban bízok, talán
levelem odafenn megértő fülekre talál.