Gillham álmai

Érted

Miattad jöttem erre a lelketlen világra,
érted lettem e gyenge testbe zárva.
Meghalnék érted, ha a sors úgy kívánja,
tartozom neki, nélküle szívemnek nem lehetne párja.

Érted vagyok, óhajod létem alapja,
parancsként várok minden kívánó szavadra.
Még ha nem is viszonoznád mit érted érzek,
legalább melletted tudom, hogy igazán élek.

Mentő gyógyír vagy minden bajomra,
éltető napfény, ha ránézel arcomra.
Lehelleted levegőm, mosolyod az étkem,
kedves hangodtól pezsdül meg a vérem.

Alakod szabja meg a formák fogalmát,
rólad mintázta teremtőnk a szépségnek szobrát.
Haragod a tenger leste el s azóta
Kalüpszó néven tisztel minden lakója.

A fájdalom semmissé válik a közeledben,
a lelkem szinte lángol égkék szemeidben.
Az idő nem számít hisz nem mer fogni rajtad,
a bánat fogalmát már réges-rég elhagytad.

Érted kértem mindazt, mit eddig megértem,
nem bánom egy percét sem, mit veled megéltem.
S ha egyszer tán elválasztanának minket,
nem felejtlek soha, megtartok szívemben mindent.

Vallomás


Egyedül jöttem hozzád,
nem rémlik hogy hívtál.
De el kellett mondanom már,
mennyire hiányoztál.

Egy meg nem élt jövő
várna rád velem.
fájdalmat hozna az idő,
de legalább a szerelem

mutatna irányt, nem pedig
mások buta önkényei.
Ha összekulcsoljuk kezeink,
utat mutatnak fényei

álmainknak, miket senki
nem vehet el tőlünk soha.
S ha sikerül mégis elveszteni,
meghalunk hát értük újra.

Ha szívedbe olvadok,
lelkem kulcsát adom.
Ha én lehetek a holnapod,
tied fölöttem minden hatalom.

Nem kell örökre, csak pár pillanatra,
maradjunk együtt még utoljára egyszer.
Ne félj, majd melletted maradva
nekem mindig ugyanúgy tetszel.

Én


Tudom, egy már elénekelt dalt hallatok újra,
de hiába, ha valaki lelkembe fúrna,
tán látná, hogy hideg s magány lakozik bennem,
egy kihalt sztyeppe szelének ereje marja testem.

Kiáltanék, de senki sem hallja.
Szépen szólanék, de más szavalja.
Mit tegyek hát, hogy szétszakítsam
tetszőim fátyolát, s ne én vakítsam
a lányt, kit szíve küld hozzám át?

Üres vagyok. Bús és hallgatag.
Lelkemtől ajkimig eltévednek a szavak.
Te! Ki egykoron hatalmat adtál,
hol vagy, mikor szükségem van rád?

Egy ház, melyet otthonomnak hittem ...
most gonosz tükörként kérdi: semmire se vittem?
Miértnem lehet oly könnyű minden, mint régen,
mikor egyszerű gyermekként labdáztam a téren?
S miért forr oly nagyon szerelem után vérem,
megőrjít a láz, s nem múlik el, hiába kérem.

Kit szeretnék, kinevet, ki szeretne, nevetek rajta.
S néha senkit nem tűrök, mégha engem is akarna.
A magány istene engem látva fakad dalra:
"Marha ez, csak még nem nőtt meg a szarva!"

Nem elég hideg a tél.
Nem elég éles metsző jege.
S mégha új nap is kél,
nem elég vakító álarany fényszeme.

Egyszer kitörök majd a csendemből,
s magányomból, mely lassan embert öl.
Egyszer megtalálom társam utamon,
s együtt nevetünk majd e bús szavakon.

Egy kihalt kastély


Csendes szél fúj, megborzongatja a fákat,
egy jól elbújtatott kastély fürkészi a tájat.
A kihaltság szinte kísérteties, mindent áthat,
itt még az eső is halott földet áztat.

Senki nem tudja, ki élt erre s mikor,
az biztos, az élet fölött itt az elmúlás tipor.
Nem merészkedik ide élő, rémisztő egy hely,
a levegőből is meleget s örömöt vesz el.

A por, az állottság árad a házból,
a levegő forró, émelyítő az áporodott láztól.
Valahol a közelben alaposan elrejtve
egy csontváz aludja álmát, félig betemetve.

Hideg, sötét éjszakákon a holdfényben,
mikor a távolban egy farkas vonyít éppen,
holt lelkek járják a gyásznak táncát,
s az egész szörnyű báli estét végig átsikoltják.

Az elmúlásnak, halálnak hírnöke e kastély,
hogy mióta, s miért, már egy örök rejtély.
"Jól vigyázz hát vándor, ha erre merészkedtél,
s nem figyelsz eléggé, rögtön elvesztél!"

Ez áll a feljáró tetején váró bejárat elején,
hirdeti, a kastély felé tévedőnek nincs remény.
S ha te, kedves olvasom nem hinnéd el "mesém",
indulj hát te is bátran a halál kapuja felé!

Nem tudtam neki címet adni.

Egy éve várom párom,
azóta csak a károm látom,
szomorú, de csak azt bánom,
sivár szívem börtönbe zárom.

Két világ közé születtem,
de mindkettőben idegen lettem.
Három patakban mosdom arcom,
de néha mégis kiszárad költőhangom.

Négy évszak kísér tova mindég,
fiatalságom magukkal vitték.
Az én telem után nem jön tavasz,
nem ismétli önmagát a négy szakasz.

Öt tölgy közt ülve tanultam,
közben a zavaró rovarokat szapultam,
hogy az élet jó s élni boldogság,
csak számomra nincs elég jo orvosság.

Hat farkas vére adta vadságát,
hogy szavam mindig megtegye hatását,
magában hordozza szabadságát,
s a pusztítás iránti mérhetetlen vágyát.

Hét lánc fog le, de szavamat semmi,
két világ közt az űrbe kiáltok,
ha már mást nem tudok tenni,
szavaimmal döntöm romba mindkét világot.

Nyolc éve írok, nyolc éve kezdtem,
azóta sírok, hogy semmit sem tettem.
Legalább az egyik világ változna velem,
legalább az egyikben meglelném a helyem.

Kilenc tervem dől romba, ha meghalok,
bár kaphatnék egy ötödik évszakot.
Vagy megváltoztathatnám eddig megélt múltam,
rendbehozhatnék mindent, mit egykor elszúrtam.

Tíz okom van rá,
miért élek így mégis,
a két világ közt magányban,
de egyszer kiszököm majd én is.