Gillham álmai

Levél a mélyből


A vágyak, a remény mind csak kellékek,
hogy a szerelemhez vezető útról eltérjek.
Oly könnyű becsapni s így széttépni egy lelket,
mely későn eszmél fel: önmagának ásott vermet.

Ha volt egyáltalán, az enyémnek már vége,
úgy vált holttá szívem, hogy kihullt volna vére.
Egy mérgezett tőr azóta is idebent ás,
markolata nincs mert ez csak csalódás.

De sebaj, az éltet, én nem válok ilyenné,
talán nem szabdalom más lelkét ketté.
Persze nagy a csábítás de nem leszek rideggé,
pedig puszta irigységből is megtehetném.

Azt mondják, leplet a múltra, újra lehet kezdeni,
de senki sem szólt, hogy ennyiszer kell veszteni.
Már csak nevetni tudok mindazokra,
kik azt hiszik nem jutnak ilyen sorsra.

Lenn, mélyen a setétben zokogok,
társam csak tollam, mit kezemben tartok.
Már nem is kiáltok, tudom senki sem figyel,
lelkem kietlen, engem élő nem irigyel.

Nem kívánok ételt, nem kívánok létet,
de néha vágyom már az örök békességet.
Hogy joggal lehessek egyedül végleg,
s nyugalmamnak semmi ne vessen véget.

Várnám a választ, de meg nem kapom soha,
hogy sorsom miért ily szörnyen mostoha.
A mélység felé tartva abban bízok, talán
levelem odafenn megértő fülekre talál.

Bukott angyal

Szárnyak ékesítik gyönge vállaim,
angyalok őrzikvédtelen álmaim.
Ha megretten lelkem a sors erejétől,
ott terem egy s minden kezdődik az elejétől.

Buzdítom, kit szeretek, lázítom kit tisztelek,
hiszem hogy ezért figyelnek rám az ... emberek.
Trónjuk jobbján élek, pedig tudom,
mindent mit nyújthatnak, velejéig unom.

Önnön gyengeségem láncai kötnek ide,
az életnek csúfolt örökös semmibe.
Nincs ellenszer szemben a halállal,
ha tőrrel tépi szívem, nem egy tompa kanállal.

Férgek és istenek a színpadon,
kapott szerepét követi minden ember vakon.
S ha valaki sorsát méltatlannak tartja,
arra a büntetést az idő ráérősen kiszabja.

Születésemkor bukott angyalnak rendeltettem,
mi a nevemhez fűződik, reménytelen tettem.
De míg hitem erejéből küzdeni futja,
az elsöprő szél kitartó szárnyaim fújja.

Búcsúzóul


Száz meg száz éve állnak már csodás tornyaid,
nem az volnál aki, ha nem varázsolna itt
száz meg száz ifjú varázslónövendék,
sorsuk olyan csodás melyet szívesen követnék.
De nem adatik meg nekem ez a mesés álom,
legendás kapudat csak kívülről csodálom.
Bukott deák vagyok, a sors buktatott meg,
de tudom hogy falaid ugyanúgy szeretnek.
Elhagytalak százszor de mindig visszafogadtál
mindig nyitottan várt vissza az első osztály.
Megannyi barátot szereztem s hagytam el
de téged ez nem érdekel hisz mindig új nap kel.
Pár szóban kell hát meghálálnom mi örök,
mit általad szereztem, a baráti körök.
tudom a sors fonala mindig váratlant sző,
de ím elhagylak most téged drága Bagolykő!

Spontán magamról, üres szavakból


Nem mondok többet se sokat, se keveset
Csak mit egy srácról tudni kellhet vagy lehet.
Gondtalan és mégis folyton csak szertelen,
Nemtörődöm vagyok de mégis helytelen

Lenne azt mondanom,
Nincs mit felmutatnom,
Hisz mi tőlem tellik,
Megteszem, nem mindig.

Közben ügyelek, hogy az maradjak kinek
Van saját énje, s nem szolgája senkinek.
Ne legyen hiába eddigi életem,
S hogy megmaradhasson az, mi fontos nekem.

Este otthon


Egyedül otthon, síri, puszta magányban,
hallgatom, a kinti szél hogy nyög szavában.
Kiülök a lépcsőn, hideg éjszakában,
s gyönyörködöm éji csillagi varázsban.

Töprengek, hogy szól angyalok kórusában,
az esti fény szép-e Gabriel dalában.
Most teljes csend van, mint mindennek álmában,
mégis cseng egy dal, vagy biztos csak megfáztam.

Biztos csak a forró láztól ég az arcom,
s e csilingelő dallamot azért hallom.
Hisz én az angyali hitet nem is vallom,
mit akarna tőlem isteni hatalom?

Most eltűnik belőlem maradék kétség,
angyalok érkeznek szállva, talán vétség
lenne azt mondanom, hogy gyáva nyúl vagyok,
de én mégis most mindent futva itt hagyok!

De hiába minden, moccanni sem tudok,
ki sem térek előlük, még le sem bukok.
Úgy érzem, mindjárt itt helyben szörnyet halok,
de még a világ pénzéért sem mozdulok.

S mikor az egyik angyal durván felém nyúl,
valami puha oldalt tényleg belém szúr.
A házőrző jött esti körjáratára,
s talált meg a lépcsőn nem kis bánatára.

Az álomból ébredve, nézek rá bután,
s ő álomszerűen visszakacsint sután.
Majd elballag kutatni eledel után,
korai hajnalpor csillogott a kutyán.

Köszöntöm a reggelt, egy kissé megfázva,
lustán vártam a napot, forrót teázva.
Jön a kutya, álmosan, s kicsit elázva,
keresni azt, mit tegnap hagyott elásva.