Gillham álmai

Levél a mélyből


A vágyak, a remény mind csak kellékek,
hogy a szerelemhez vezető útról eltérjek.
Oly könnyű becsapni s így széttépni egy lelket,
mely későn eszmél fel: önmagának ásott vermet.

Ha volt egyáltalán, az enyémnek már vége,
úgy vált holttá szívem, hogy kihullt volna vére.
Egy mérgezett tőr azóta is idebent ás,
markolata nincs mert ez csak csalódás.

De sebaj, az éltet, én nem válok ilyenné,
talán nem szabdalom más lelkét ketté.
Persze nagy a csábítás de nem leszek rideggé,
pedig puszta irigységből is megtehetném.

Azt mondják, leplet a múltra, újra lehet kezdeni,
de senki sem szólt, hogy ennyiszer kell veszteni.
Már csak nevetni tudok mindazokra,
kik azt hiszik nem jutnak ilyen sorsra.

Lenn, mélyen a setétben zokogok,
társam csak tollam, mit kezemben tartok.
Már nem is kiáltok, tudom senki sem figyel,
lelkem kietlen, engem élő nem irigyel.

Nem kívánok ételt, nem kívánok létet,
de néha vágyom már az örök békességet.
Hogy joggal lehessek egyedül végleg,
s nyugalmamnak semmi ne vessen véget.

Várnám a választ, de meg nem kapom soha,
hogy sorsom miért ily szörnyen mostoha.
A mélység felé tartva abban bízok, talán
levelem odafenn megértő fülekre talál.

Szülőföldem

Tollat ragadva magamtól kérdem én,
vajon időben megtalálom-e életem értelmét?

Hová tűnik a friss tavaszi szél?
messzi távol új utakra kél.
Hol van már az elfeledett nyár?
A boldog percekkel együtt tovaszáll.

A kert nyugalma minden bizonnyal örök,
mellette a fenyő lombja ugyanúgy zörög.
Ifjúságom elszalad, igaz gyümölcsét
mint rozoga szekér szórja szanaszét.

Békét még mindig csak itt lelek,
egy vidéki kis ház, s vele egy kertes telek.
Itt láttam gyermekként először napvilágot,
s ha meghalok, sírom bár itt várna virágot.

E tájon talált rám először a szerelem,
s azt máshol azóta is hiába keresem.
Bármit tesz ellenem, nem vehetem zokon,
hisz ez az egyetlen, egy igaz otthonom.

Múzsám e föld, s ha végleg eltűnök, talán
őrzi majd poraim emlékét szeretett hazám.

Eltévedt lélek
 

Téli könnyek hullnak alá,
végre elhozták a várt ihletet,
mesél a táj, értem minden szavát,
békéjével kényezteti szívemet.

Arcának tükre egy kóbor kutyát mutat,
ahogy az a világból kirekesztve, egymagában ugat.
Néha egy lerágott csontot vet elébe a sors,
miért mindenre készen veti rá magát a korcs.

Habtól csillog pofája, szemei szeretetre éhesen,
keserűen néz körül a veszettségtől véresen.
Nem figyel rá senki, nem érzik a fák dühét,
csak nevetnek rajta, mint mikor kitették a szűrét.

Én látom a kutyát, szánom hitvány életét,
hallom az éjszakában önsirató énekét.
Előttem nincs titka e tájnak, mely megszülte vérebét,
s mi most bölcsőjéből kitagadta gyermekét.

A külvilág zenéje, mely rám eddig oly nagyon hatott,
most rá kell jönnöm, hamis dallamot hallatott.
Már tudom, a kóbor nem magáért csaholt,
az én kósza lelkemért vonyít, ha feljön a hold.

Kitartás

Ne add fel a hitet hogy boldog lesz majd szíved,
ne félj, megtalálod te is szeretődet.
Szerinted az idő csak rosszabbá tesz mindent,
megértem, hisz velem is kiszúrt már az élet.

De mégis azt mondom, tovább kell így élned,
hiszem hogy célja van, hogy világra jött lényed.
S ha keserves is a sors, de legalább megszabott,
újult erővel kell kezdeni minden új napot.

Írtam már jót, fényt és világtalant.
Szóltam már reménytelent, sorstalant.
Ám a két világ közt örlődve jöttem rá jobban,
hogy létem célja nem fejezhető ki szóban.

Botor módon próbálom hát megírni célom,
verssel terhet oldani, tán ez az én dolgom.
Kívülálló voltam, de az idő a sorba beillesztett,
a sorsszal szemben önpusztításom vesztes lett.

De mindig hiány marad mindenben,
ott motoszkál a kétely a gyenge szívekben.
Hogy meríthetnénk úgy erőt elménkből,
ha senki nem cselekszik igazán lelkéből?

A világ gondjait is hordozzák vállaink,
saját utunk irányát jelölik meg álmaink.
Egyedül nem maradsz, melletted barátaid,
nyugodt szívvel álmodd naponta új álmaid!