Gillham álmai

Sophie

Egy halk, suhanó éjjelen
egy lány tűnik fel védtelen,
kezében szívhez szóló kérelem...
a Hold fénye megcsillan a véren.

A léptei mind egy-egy dobbanás,
hiába szalad, egy vallomás
követi szüntelen és nem ereszti el,
a lelke még most sem fogta fel...

A környék csak fájó emlék mind
a lány nem is akar már élni itt.
De minden ösvény ugyanoda vezet,
nem tagadhatja meg kit szeret.

Sorsát most ujjai közt tartja,
az út közben vészesen fogy ki alatta.
Rettegés csak fokozódik benne,
nem tudja mit válaszol szerelme.

A fák védően hajolnak fölötte
mintha maga is a természet szülötte
volna bár akkor nem fájna úgy
odabent a mellkasán az ereken is túl.

Hirtelen kósza fény terem
a lány rájött hogy képtelen
nem megtenni azt a bizonyos utat,
amit mindenki más is kutat.

Pár apró lépés és
elérkezett a nagy döntés.
Mert elérte célját most a lány,
hogy mi lesz ezután, számára is talány.

De ott állt végre egy ház előtt,
egy ablak fénye már várta őt.
Szerelme még sehol nem volt,
de valahol közel csengő hang szólt...

Léleklopó, mélyen búgó hangon
csábított egy dal, mintha ezer lanton
játszanának póklábak százai,
hogy behálózzák, s megtudják, mi vágyai

a lánynak, ki most kétségbeesetten
a kertből jövő zene felé settent.
Türelmetlensége eluralkodott rajta,
a dalnak hála, kíváncsisága hajtja.

Virágkavalkád várta a kertben,
ahogy besurrant elámult, mert ebben
oly csodás látvány tárult eléje,
hogy nem látott olyat még a mennynek sem népe.

Vérszínű rózsák, lila tulipánok,
élettől duzzadóan zöld volt a száruk.
Trombiták hódoltak az érkezőnek,
bólogatott fejük, de ugyan le nem dőltek.

A varázslatos zene forrását kereste
s egy aranyos szökőkútnál azt észre is vette.
Egy dombormíves, ezüstládikára lelt,
az volt, mi ily csábítón énekelt.

Kezébe vette és ki tudja miért,
elmondta búját, hogy összetörték szívét.
Az istenek zenéje meghallgatta őt,
s csak a kedvéért átformálta a jövőt.

Mi más lehetett első gondolatja,
minthogy az őt ért sérelmet megbosszulja.
Még ki sem mondta, de a víznek tükre
megmutatta hogy kívánsága milyen következményt szülne.

Megjelent benne Sophie szerelme,
lekötözve feküdt, arcát vörösre festette
kiontott vére, mely tócsákban állt,
megtörten nyöszörögve várta a halált.

Sophie megrökönyödve hőkölt hátra,
egy élőholtéhoz hasonlított arca.
Átkozta a szökőkutat, amiért az
egy gondolat miatt fájdalmat és vért ad.

Az istenek zenéje erre nem válaszolhat,
csak azt súgta a lánynak: kívánj hát újat!
Sophie fejében ott élt a szenvedés képe
ezért lett új kívánsága ennek ellentéte.

A víz felszíne ismét megváltozott,
a lány képzelete újabb képeket hozott.
De nem kínlódott a fiú, mely Sophie elméjében fogant,
csak egy idegen lánnyal ölelkeztek boldogan.

Sophie hisztérikus visítással,
egy angyalszobornak ugrott neki háttal.
Az istenek kijátszották, hisz ő nem így várta
hogy ily módon teljesül kívánsága.

A zenélő ládika ugyanazt a nótát fújta,
egyre azt hajtogatta: kívánj hát újra!
A lány térdre borult, nem tudta mit tegyen
végül már azt sem akarta, hogy lélegzete legyen.

A szökőkút szeme egy utolsó villant,
a képen a napfény Sophie koporsóján csillant.
Mellette állt szerelme, kezét a fán nyugtatva,
könnyei gyémántként ragyogtak, ahogy a holtat siratta.

Ahogy jött, oly gyorsan tűnt tova a látomás,
a jövőt látni Sophie-nak nem volt áldomás.
Leborult a földre, rátapadt hajára,
nem kívánt inkább semmit, ráförmedt a ládikára.

- Mit akarsz tőlem mit tegyek hogy
megkerüljem e nem kívánt játékot?
A zene nevetőn válaszolt a lánynak
ki koronáját jelentette az amúgy is szép tájnak.

- Sírj csak Sophie, sírj, mást nem tehetsz,
mert szerelmed, érzéseid megtagadója nem lehetsz!
Szenvedést, boldogságot kívántál, de rögtön megbántad,
mikor óhajod következményeit viszontláttad.

Még halni sem mersz mert tudnád,
hogy a fiú nélküled kevesebbként élne tovább.
E szavakkal búcsúzott a dallam,
s lett Sophie számára hallhatatlan.

A mélabú lágy szele lengette
a lány fekete haját egyre messzebbre.
Nem törődve semmivel zuhanni kezdett,
ki a kertből mi negédesnek tetszett.

Úgy érezte meghal, de valójában
békésnek nem mondhatón aludt egy házban.
Ébredése józanítón hatott rá, felkelve
reá mosolygó szerelmét maga mellett lelte.

A fiú nem szólt csak átkarolta gyengéden,
Sophie érezte, a tűz újra lobbant lelkében.
Könnyei most valósak voltak, s öröm általi,
megcsókolta a fiút kit nem volt képes bántani.

Hálát mondott érte a túlvilágiaknak,
mert a próbatétel után valós boldogságot adtak.
Egymás karjaiban töltötték az estét,
a kín helyett öröm járta át a lány testét.

S hogy azóta köztük ellentét támadt-e valaha,
már a jövő zenéje, egy új álom dallama.
"Az igaz szerelem az, ha tiszta szívből ered,
s bármit vét ellened, társad bántani nem mered."

Sophie már tudta ezt, soha nem feledte,
az igazit ő már többet nem kereste.
Bármily próba elé került, csak abban bízott,
mit azon az estén a kert számára megtanított.

Érted

Miattad jöttem erre a lelketlen világra,
érted lettem e gyenge testbe zárva.
Meghalnék érted, ha a sors úgy kívánja,
tartozom neki, nélküle szívemnek nem lehetne párja.

Érted vagyok, óhajod létem alapja,
parancsként várok minden kívánó szavadra.
Még ha nem is viszonoznád mit érted érzek,
legalább melletted tudom, hogy igazán élek.

Mentő gyógyír vagy minden bajomra,
éltető napfény, ha ránézel arcomra.
Lehelleted levegőm, mosolyod az étkem,
kedves hangodtól pezsdül meg a vérem.

Alakod szabja meg a formák fogalmát,
rólad mintázta teremtőnk a szépségnek szobrát.
Haragod a tenger leste el s azóta
Kalüpszó néven tisztel minden lakója.

A fájdalom semmissé válik a közeledben,
a lelkem szinte lángol égkék szemeidben.
Az idő nem számít hisz nem mer fogni rajtad,
a bánat fogalmát már réges-rég elhagytad.

Érted kértem mindazt, mit eddig megértem,
nem bánom egy percét sem, mit veled megéltem.
S ha egyszer tán elválasztanának minket,
nem felejtlek soha, megtartok szívemben mindent.

Vallomás


Egyedül jöttem hozzád,
nem rémlik hogy hívtál.
De el kellett mondanom már,
mennyire hiányoztál.

Egy meg nem élt jövő
várna rád velem.
fájdalmat hozna az idő,
de legalább a szerelem

mutatna irányt, nem pedig
mások buta önkényei.
Ha összekulcsoljuk kezeink,
utat mutatnak fényei

álmainknak, miket senki
nem vehet el tőlünk soha.
S ha sikerül mégis elveszteni,
meghalunk hát értük újra.

Ha szívedbe olvadok,
lelkem kulcsát adom.
Ha én lehetek a holnapod,
tied fölöttem minden hatalom.

Nem kell örökre, csak pár pillanatra,
maradjunk együtt még utoljára egyszer.
Ne félj, majd melletted maradva
nekem mindig ugyanúgy tetszel.

Levél a mélyből


A vágyak, a remény mind csak kellékek,
hogy a szerelemhez vezető útról eltérjek.
Oly könnyű becsapni s így széttépni egy lelket,
mely későn eszmél fel: önmagának ásott vermet.

Ha volt egyáltalán, az enyémnek már vége,
úgy vált holttá szívem, hogy kihullt volna vére.
Egy mérgezett tőr azóta is idebent ás,
markolata nincs mert ez csak csalódás.

De sebaj, az éltet, én nem válok ilyenné,
talán nem szabdalom más lelkét ketté.
Persze nagy a csábítás de nem leszek rideggé,
pedig puszta irigységből is megtehetném.

Azt mondják, leplet a múltra, újra lehet kezdeni,
de senki sem szólt, hogy ennyiszer kell veszteni.
Már csak nevetni tudok mindazokra,
kik azt hiszik nem jutnak ilyen sorsra.

Lenn, mélyen a setétben zokogok,
társam csak tollam, mit kezemben tartok.
Már nem is kiáltok, tudom senki sem figyel,
lelkem kietlen, engem élő nem irigyel.

Nem kívánok ételt, nem kívánok létet,
de néha vágyom már az örök békességet.
Hogy joggal lehessek egyedül végleg,
s nyugalmamnak semmi ne vessen véget.

Várnám a választ, de meg nem kapom soha,
hogy sorsom miért ily szörnyen mostoha.
A mélység felé tartva abban bízok, talán
levelem odafenn megértő fülekre talál.