Tárca

Egy közeli kastélyban, 
bűn rút fantom lakott, 
pokol fölé lógtak ott 
mind a balkonok. 
Minden este bál volt, 
hisz népszerű fazon, 
egy nagy pentagramm forgott 
a borostyán falon. 
A bűn rút fantom nézte 
a kandalló tüzet, 
de tél közeledtével 
lelke reszketett. 
Maszkot váltott gyorsan, 
félni kezdett nagyon, 
de csak Christine nézett be 
a padlásablakon. 
E szellem meg oly pille, illékony, talány, 
hogy könnyen tette magáévá 
e gót vámpírtanyán. 

Ötven sem vagyok még, de félszáz a versem, 
hetvenkedek itten, erre van csak merszem. 
Van közöttük rémes, rímes furcsa játék, 
és amiben épp’ csak a kisagyamig láték. 

Költőket idézek, keltegetek furcsát, 
pörgetem a rozsdás rejtjeleknek kulcsát, 
foncsorozok tükröt, parabolát... félszeg... 
faragok, de olykor szövöm is a fércet. 

Nem ismerek verstant, dallamokkal játszom, 
...s néha lidércekkel, így szellemesnek látszom. 
Nem vagyok én költő, csak szerepekbe bújtam, 
vágyaimat festi kéken író ujjam: 

Lehetek itt isten, ördög és világfi, 
varázsló és angyal, csatos cipős márki, 
sőt zenélő ny(h)árfa, fűzfapoétácska, 
fütyülhet rám Borsod, Budapest és Bácska. 

Azt írják, hogy mezsgyén lebegek, imbolygok, 
összehordok mindent, majd szétfújok, mint bolyhot, 
de törekszem a rímre, - sorban is lőn, íme -, 
legyen füle, farka, s marha jó a címe. 

Jövel mindig ihlet! Ne hagyj el oh, Múzsám, 
tüske között illat - szimbolista - rúzsám! 
Önünneplő versem befejezem, érzem, 
századikra gyúr már grafo-manusz énem.

 Átkozok árkot 

Kezdem szeretni az egyszerű formát, 
a nőt, ha hátulról csendben átkarolják 
csitri korának hős kísértetei, 
és rémisztő bókokat huhognak neki. 

Kezdem szeretni a lágy babarózsaszínt, 
mely komoly emberek közt annyi gúnyt és kínt 
elszenved, hát szemüvegem váltom, 
s a Barbie-kat is lassan már más színben látom. 

Kezdem szeretni a jéghideg pátoszt, 
mely forró fantáziámnak jókora frászt hoz, 
de ez atyai pofont már keményen állom, 
s rándítom vállam: nem ez lesz halálom. 

Kezdem szeretni az elcsúszott nyakkendőt, 
a rekedtes hangot, a felkorgó bendőt, 
mind, ami az élet édes sava-borsa, 
ily hangyának való mennyei morzsa. 

Kezdem szeretni az elvétett szavakat, 
az elhallgatásokat, a porcelán fogakat, 
a fogyó szókincset, a híg emlékezetet, 
és azt, hogy valaki mindezért szeret.

Nem volt semmim, csak a tollam,
karcos hegyű szarucső,
öreg kút vízébe dobtam,
elszállt róla az idő.

Pedig zsírozgattam egyre,
töviről a hegyire,
miatta nem szálltam hegyre,
se más madarak begyire.

- Nem találja itatóját! -
csipogták a verebek.
- Kopasz csirke, a nemjóját! -
tépdestek a gyerekek.

- Buta volt ez! - kárált a tyúk
- Költeni se tudott ő!
Testébe zápult a tojás,
kölesszemnyi agyvelő! -

- Ez a ripacs? - rikolt páva
- Megérdemli a sorsát!
Szállni akart megyeházra?
Disznók egyék! ... a korpát!

- Kár érte, mert fehéren írt. -
szólt a holló - Soha már
nem találok búra gyógyírt,
bezárul a kutyatár. -

Jégvödrömet feltekertem,
s belenéztem vízébe:
úszott tollam erezetten,
hattyúimmal messzire.