Hátizsák

Mintha varázslat alól ébredtem volna:
néztem ismerősként egy fagyos-napos tájra,
az utasok köröttem magukba burkolózva,
a vonat állt, az ajtók kitárva.

Künn a tar mező rőt-sárga fényben úszott,
háttérben kék hegyek árnyékukra várva,
mögöttük ég-sötét hófelhő kúszott,
előttem kontrasztként egy fehérlő nyárfa.

Varjúkárogás szállt ez örök némaságba...
Megérkeztem volna? ...de csak ültem meredten...
...a vonat meg állt... mintha reám várna...

A halál karolt át, vagy angyal szállt felettem?

Ujjnyi
fűzgyökerek
markából a csónak
jégbe fagyva úszik
le a vén Dunán
törött evezőkkel
integet a hónak
rianásra váró
néma kapitány.

Galériaerdő
festené e tájat
kavics-pettyeket ejt
lassan az ecset
halványzöld gomollyal
keni el a fákat
s vízre önti némán
a türkizkék eget.

Bíbor az ég alja
narancssárga csíkok
húznak el nyugatra
írok, amíg bírok.

Hűvösödik lassan
süllyednek a fecskék
harang is szól halkan
rozsdás lett a festék.

Szemben egy platánfa
veszti el a zöldjét
s egy részeg dajdarássza
mákonyának hölgyét.

Morze fény az űrből
az Esthajnalcsillag
fáradt autó tülköl
szálló idő hallgat.

Becsapnak egy ajtót
kinyitják a TV-t
s én bámulom a sajtot
Nap tükrözött fényét.

Visszanézek fessen
hogy még ezt lefessem
s a Holdsugárban szellem-
betűket kell keresnem.

Még zöldül a balkon, a rózsa, leander,
még döng a darázs a virág kehelyén,
de már ide hallik a szürke fiáker,
hogy mint nyikorog a japánka helyén.

Még rózsaszínellik a puffadó puncs is,
de rőt mazsolája már őszi szüret,
s lenn, Duna partján, a kislányt, a pancsist,
kacsázni felejti a nyári szünet.

Még barna a bőröm a múlt havi Naptól,
még napszemüveg túr gyér hajamon,
de szél teker át egy fád útinaplón,
s fecske csicsergi: Na, pá balekom!

...végül homokos, vizes síkra értem...
szétnéztem merengve, és reméltem,
hogy így marad e Duna-part, e Szent-Iván-i fényben,
sohasem volt révészt ringatva a mélyben.

Zavaros, bölcs és nagy volt a folyó,
szaván felhők csüngtek, és én szemlesütve
követtem egy árkot, melynek végén kagyló
vonta örök héját, vizét kiprüszkölve.

Iszaphullámok fodrozták utamat
lánctalpat terítve mezítlábam alá,
körülnyaldosták a gyermeki kutakat,
csurrant homokvárak tajtékmosta falát.

Zsombékszigetecskék, e nedves Szaharában,
száraz oázisként egy tollnak integettek,
mely elsüllyedt hajóként, eltévedt magányban
ragadt az iszapba... sirályok eveztek...

...a partfalra néztem... mintha valaki nézne:
de csak egy lenge bokorfűz hajlongott felém,
s egy szellő partifecske üres csőfészke
kukucskált vizenyős, Hany Istók szemén.