Flamme blogja

Magány és Fájdalom

 

A tóparton álltam. Zúgott a fejem, éreztem, hogy a vér sebesen áramlik érről-érre….de mintha fogytán lenne a levegő. Átkozottul hideg volt. Ha ezt előbb tudom, nem jövök el sapka és sál nélkül. Meg kell elégednem a kapucnival. Még mindig a csizmám orrát néztem, mintha tőle várnék tanácsot. De minden néma volt. Lassan, hatalmas pelyhekben hullt a hó, kínzón lassan… Szinte már azt kívántam, esnének a földre, csapódnának a talajba, tépnék fel a sáros kérget a kegyetlen kis pihék. De ők sem hallgattak rám. Este volt, elmúlt már nyolc is talán, és én tudtam, a fehér ködfátyol mögött ugyanolyan taszító és koromfekete az ég, mint volt. De az a misztikus köd… Tettem egy lépést a jégen. Halkan felszisszent a lábam alatt, hirtelen azt hittem, engedni fog. De kitartott, és ez arra buzdított, hogy tegyek még egy lépést. Könnyen ment. Jobb láb, utána a bal, megint jobb, és azon kaptam magam, hogy szinte könnyed léptekkel, lezseren sétálok a tó páncélján. Néha megiramlott a lábam egy-egy merészebb lépésnél, de éreztem, engedni fogja, hogy megfejtsem a titkát. Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg tél. Kezem a zsebemben, rajta kesztyű, de így is fájt a zord fagytól. Szemeimet előre szegeztem és bámultam a lélegzetem, amely fehér kis pamacs képében hagyta el kiszáradt ajkaimat. Kizárt, hogy egyenesen haladjak… ennyit már tudtam földrajzóráról is… mégis úgy éreztem, az irány helyes. Ha átérek a túlpartra… mikor átérek a túlpartra, tudni fogom mit kell tennem. Különben is, ki keresne? Senki nem tudja, hogy itt vagyok… egyedül a tó jegén… mínusz tizenöt fokban, és ítéletre várok. Elképzelhetetlen volt, hogy a jégpáncél ilyen vastag legyen… Már kezdtem furcsállni… lehet, hogy a nagy ködben kitámolyogtam a szárazra? Aligha… a lábam alatt még mindig sima, csúszós anyagot éreztem. Órákig haladhattam, igaz lassú léptekkel, de határozottan…az irányba, amelytől a megoldást vártam. Felemeltem a fejemet, nem tudom miért, ha egy perccel később teszem, talán lemaradok a sorsról. De időben voltam… Megtorpantam… Előttem a jégen egy ember állt… nem is, közelített, nyílegyenesen felém, pedig ahogy láttam ő is a „földet” nézte. Mit tegyek? Elfussak? Ugyan… lehet, hogy nem bírná a jég, és különben is, a tó mindenkié. De mit keres itt? És mit keresek én itt? Ez zavaros. Valamit ki kell találnom, mert feltartóztathatatlanul közelít felém. Tudja… tudta, hogy itt vagyok? De hiszen a másik irányból jött… A túlpart még legalább öt kilométer… és lehet, h nem is fedi végig jégtakaró. Már késő. Ott állt előttem. Rajta is kapucni volt, de a száját láttam, mosolyra görbült. A foga vacogott. Akkor nem csak képzelem. Hús-vér ember. De… „Jó estét”… Köszönt. De hiszen végig a száját néztem, ki sem nyitotta, vagy csak a nagy merengésben lemaradtam volna róla? –Jó estét…. válaszoltam. Elnézést, meg tudná mondani, merre van a túlpart? „Hm…udvarias társalgás a tó jegén….mi van ha bolond…áhh…ezt pont én mondom, mikor magamban beszélek” .. – Mögöttem, onnan jövök. Azt hittem lekéstem a találkozót. „Most mozog a szája… akkor jó… csak lemaradtam az előbb róla” – Találkozót? Milyen találkozót? Elég szokatlan hely egy találkozóhoz... – Elég furcsa ezt egy jégen mászkáló ember szájából hallani. „És mosolyog…de a mosolya fáradt, kicsit keserű, és a szája széle…igen most is látom, néha megvonaglik.” – Bocsánat, ha megzavartam valamit… ha beletiportam… a némaságba. – Én nem…szóval, nincs baj, csak nem gondoltam volna, hogy találkozom valakivel…itt, ilyenkor. – Persze hogy nem, hiszen egész életed ebből áll. Rengeteg ember vesz körül, de Te mégis egyedül vagy… „Fajtád utolsó képviselője”… nem érthet meg soha, senki…ez a sorsod. „Mégiscsak bolond – gondoltam magamban – de legalább csendes típus… hamar lerázom és megyek tovább…de hová? És akkor rájöttem. Én miatta vagyok itt kint, egyedül a hidegben. Miatta jöttem, ő hívott. Elkapott a szorongás…ki lehet ő? Mit akar tőlem? Mit akarok tőle én?! – Elnézést, de elfelejtettem a nevét…. – Ügyes próbálkozás, de nem mondtam. „És mosolyog, azzal a szenvedő ábrázattal. Nem tudnám megmondani a korát, olyan, mint egy köbe zárt őslény… lehet harminc, de akár ötven éves is… nem tudom. De azt látom, az arcát mély, éles barázdák tördelik… vagy sokat nevetett… vagy sokat grimaszolt… talán éppen…” – Csak azért jöttem, hogy megmondjam, a túlparton nem kíváncsiak Rád. „ Remek, ahonnan jövök, ott sem” – Ez nem igaz… ! „Őrület, válaszol a gondolataimra, vagy mi?” – Ahonnan jöttél… van ott egy ember, aki visszavár… - Maga szerint. ha lenne ott egy ilyen személy, ahogy azt állítja, most itt lennék? – Igen… ez a jellemed sajátja. Olyanra vágysz, amit soha nem kaphatsz meg. – Ez kezd érdekelni… és mi lenne az? „Na, most jön az okosság, valami humbug, jót nevetek majd rajta, és folytatom az utamat…” – Arra vágysz, hogy úgy érezzenek, mint ahogy TE, hogy úgy lássanak, mint TE, és ne azért, mert TE mondod, hanem mert így a helyes…. „Vérzik a szám… Te jó ég, beleharaptam az ajkamba… én… ez nem lehet… „Igaza volt. Ki hitte volna. Egy magányos bolond a tó jegén egy mondatban összefoglalja nyomorúságom okát, kórképét és gyógymódját egyszerre… Az ok: a „többiek” kihaltak, csak én maradtam…. A kórkép: egyedül bolyongok, a legkisebb csalódásba is belesántul a szívem…. És végül a gyógymód: az nincs…. Nem találták fel, és egy betegért nem is fogja magát senki sem törni. Egyedül maradok a kórral, és életem végéig viaskodni fogok vele. „Köszönöm” – gondoltam magamban, mivel már biztosan tudom, hallja minden pici gondolatfoszlányom. Ő bólintott… és kisívben megkerülve tovább baktatott a víz kérges felszínén. Nem néztem utána… eleget láttam… „Merre menjek..” gondoltam, még mindig előre bámulva. „Tovább”- volt a válasz. „Akkor ég veled, kedves...”- „Fájdalom… a nevem Fájdalom” , suttogta a velőtrázó basszus agyam rejtekén, pedig halk volt, már-már éteri… „És a Te neved…..?”- Lenéztem a földre…körülöttem apró kis széltölcsérekben kavargott a por-hó…. A nevem…az az átkozott nevem…” Magány….a nevem Magány”…és ezzel elindultam „előre”…. Ránéztem az órámra….hajnali öt…este nyolckor kezdtem meg különös utamat a kietlen fehérségben. Valaki vár otthon…. Megyek. Egy óra múlva a parton álltam. Ott, ahonnan elindultam….Megkaptam az ítéletet… élnem kell. A Jég is ezt akarta, egyszer sem engedett a súlyom alatt….--------- Másnap dél körül húzták ki a partra az élettelen testet… csontkeményre fagyott, de az arca…az örökifjú, vagy inkább „örökvén” arc… mosolygott. Senki nem ismerte, kérdezgették a nevét, ki látta, ki beszélt vele utoljára… de én csendben meglapultam a tömegben. Csak bámultam a Fájdalom arcát…és elrettentem sorsomtól. Ő már magányosan, egyedül tölti le az örökkévalóságot, valahol messze, nagyon messze… míg én nem vagyok többé egyedül…örök társammá szegődött… a mosolygó Fájdalom….

Őszi álom

 

A szürke égen felhők araszoltak

Lángban állt minden fa és bokor

Szemeid égkék gyöngyök voltak

S szavaid megannyi színes csokor

 

A távolban jövőnket látni véltem

Ki boldog, azt őszi bú nem zavar

Egyszerre léptünk, kéz a kézben

S lábunk alatt felsírt a száraz avar

 

Ujjaid kezeim köré fonva lassan

Ajkaid arcomra forrasztod Édesem

Álom, melyet ez évszaktól kaptam

Érzés, melyet nem ismer senki sem

 

És mi csak mentünk, az Ősz szólított

A távolból is hallom édes hangodat

A szerelem, mely szívemben szorított

Azóta édesíti nap mint nap álmomat

 

 

Te lennél…

 

Ha én lennék a dühödt hullám

Szilaj, forrva tajtékozó

Te lennél az arany föveny

Tiszta, selymes, békét hozó

Ha én lennék a néma föld

Poros, száraz, erőtlen

Te lennél a nyári zápor

Éltet ontanál belőlem

Ha én lennék az izzó homlok

Beteg arcom veríték

Te lennél a hűs, ápoló kéz

Kiből erőt merítenék

Ha én lennék a fáradt elme

Meggyötört és csupa bú

Te lennél az édes álom

És lelkem nem lenne szomorú

Ha én lennék a néma kérdés

Bizonytalan, reszkető

Te lennél az igaz válasz

Szerelemmel kecsegtető

Ha én lennék a „szabad Édes?”

Fájó reményekkel teli

Te lennél a „gyere Drágám!”

Bátorító és angyali

Ha én lennék a néma űr

Sötét, baljós, vég nélküli

Te lennél a ragyogó nap

Az egyetlen és egyedüli

Ha én lennék a szomorúság

Minden lelken sajgó seb

Te lennél a tiszta öröm

S nem lenne semmi édesebb

Ha én lennék a „vége van…”

Könyörtelen, sürgető

Te lennél a „kezdd előröl!”

Mindig rímbe kergető

Ha én lennék a sötét verem

Titkot rejtő, sejtelem

Te lennél a napsugár

Minden fényed kell nekem

S ha én lennék a kósza lélek

Hazátlan, ködös, puszta lég

Te lennél otthonom, Szerelmem

S szívedre borulva izzanék!

 

 

Mert mindenkiben lakozik egy Fragor...nem szabad elfutni előle, örök harc ez az elkerülhetetlennel...én már tudom, hogy mellette kell sétálni és mikor cselekvésre kerül a sor, legyőzni őt...minden alkalommal. Nekem sikerült :)  köszönet érte a Lángarcú lánynak :)

 

 

 

 

 

Fragor

 

Sötét, hideg kedd este volt, mikor felfedte magát

A fekete nap velőmbe szúrta izzó-fagyos sugarát

Ma is előttem van, megvető arca szinte ragyog

Felidézem s még ma is megrettent rabja vagyok

 

Felém lépet – nem is lépett - reám vetette magát

Elmémbe mardosó gúnya uszította ádáz, pokoli hadát

Létem volt a tét, ép eszem, való érzelmeim kútja

Vad vonásaiban láttam, nem nyerhetek, s ezt Ő is tudja

 

„Nevem Fragor, érted jöttem, állj hát mellém barátom”

Szó nem is jött ajkaimra, talán féltem, már belátom

Arca markáns, szeme igéz, tartása megannyi nyers erő

Mosolya éget, hangja kínoz s modora nyílt, megnyerő

 

„Mert én vagyok, ki visszakérdez, mikor tudod mit tegyél

Én mondom meg, mikor szeretsz, kegyetlen és nyers legyél

Mikor simogat nyílt tenyered, ökölbe én szorítom kezed

Kétségek közé én hajszollak, vasabroncsba én fogom fejed”

 

Távozz tőlem hagyj magamra, nem leszek holmi néma báb

De erőm elhagy, térdem csuklik, és érzem nem bírom tovább

Tudja ki vagyok, honnan jöttem, s talán azt is merre járok

De ha már küzdeni nincs erőm, legalább arcába kiáltok

 

S ekkor, mint egy villám, fémes hang ütötte meg fülem

Az acél tükör felsikoltott, szilánkok repkedtek köröttem

De ami a tükörből megmaradt, kicsi, éles-fényes darab

Ösztönzött, hogy odébb álljak, sebesen s mihamarabb

 

S tette Ő is, vissza nem néz, széles háta kitakarja az eget

Soha nem felejtem érces hangját, s a sötét, unott fellegeket

„Most már Te vagy, aki voltam, tedd mit tennék, légy szabad”

S ismétlem átkait: ”Fragor vagyok, álnok és Ördögnél vadabb”

 

Apa

 

Emlékeimben élni fog, amíg világ a világ

Ő volt a szilárd fatörzs, én a törékeny ág

Tőle erednek, nemes eszmék, gondolatok

De én már neki, soha semmit nem adhatok

Magasból le ne essek, óvó kezet nyújtott alám

Az én egykoron volt, aranyszívű apám

 

Feldereng ma is, katona volt, erényes és tiszta

Nem csak holmi szürkeség, neve-nincs statiszta

Álmaimban tisztán látom, nincsen rá példa

Hogy ne sírna fel lelkem - egyetlen hagyatéka

Meg nem nyugvó, becsületes – így mesélte anyám-

Ilyen volt az én bátor, honvédő apám

 

Bár csak több időnk lett volna, nem csak hónapok

Remélni tudom, hogy fentről tőle majd erőt kapok

Felettem elszáll az idő, gyenge és öreg, egyre megy

De Ő, fiatal, erős, hiszen sosem volt negyvenegy

S majd egykoron egy agg ember ül székében sután

És Ő egy képről néz le rám, az én örökifjú apám!