Felice173 blogja

Egy vödörnyi kávé kell
- mindenhez ma már.
Olyan fáradságos minden
- vizsgák, könyv meg tanár.

Egy vödörnyi kávé kell
- Ó, viszlát! Gőzölgő teák...
Romba dől a Társaság is
- mert jönnek a vizsgák!

 Egy vödörnyi kávé kell
- "Tanulj tinó, ökör lesz belőled!"
jaj minek ennyi nyűg
- ökör vagyok én máris előre.

Egy vödörnyi kávé kell
- barátom Earl Grey búcsúzunk már
megtalálsz a kiskocsmánkban
- ha tűzben ég majd a talár.

Egy vödörnyi kávé kell
- rakás könyv súlya alatt markunk hasad
erős szív kell és ész
- mint róka üti a vasat! 

Ó egy vödörnyi kávé kell
mindenhez ma már -
szörnyű a lét - ha diák vagy,
s tán még szörnyűbb, ha tanár!

Vödrökben vedeljük a szent Igét
- hajrá bitang diák!
Csak az a rongyos papír volna meg
- nem innám ezt a szart tovább!

De a papír nincs meg...
könyv fölött görnyed a diák,
gyenge eszét szíve bátorítja
- egy vödörnyi kávé kell! - visítja.

Jaj nekem - utolsó utamon 
kísér koffeintenger már,
- ravatalom mámorban úszik
egy padnyi pozdorján.

S jaj a vizsgákon tüzes elménk
- hasítja az eget (vagy nem)
s nem emlékszünk semmire
- csak vödör kávé ízére.
Neee!

Szóval tanulj ökör 
vagy marha lesz belőled.
Kávén legelt marha leszel,
ha nem tanulsz előre!

Okulva -e kis mesén,
ne csak teázz meg odázz.
Ember légy a talpadon
- meg eminens diák.

Egy vödörnyi kávé kell
- ez most a szentencia
A konklúzió meg az, hogy tanulj
- meg üsd a vasat - mint a róka.

A tanítás lezárul
- panaszom hallgasd, mint rivallót
Visítsuk, hát együtt malacul
- Egy vödörnyi kávé kell
(s tanulásunk nem lesz hiábavaló!)

A jó ellen nem tehetünk,
az élet tanít minket,
bűnös kegyelemmel vezekelnünk.

Éld az életet, ne bánjál semmit,
csak a jót tedd szerényen,
vagy a rosszat céllal.
Bele ne faragj értékes fába,
vagy faragj jól és sose légy gyáva.

Várjad utolsó napod,
békével az angyalokat ringatod.
Partján víznek kövén üldögéljél,
hídról tükrön arcodba mélyedjél.
Bámuld markodban tintás jegyzeted.
Üzenetnek csak a lélegzeted mered
- hideg fagyos levegőben.

Várjad utolsó napod,
békével az angyalokat ringatod.
S míg elfásult karodban Mária-szobrod tartod,
némán eveznek veled a folyón a csillagok.

Ezer violin hangja dalra száll,
ezer hegedű dallamát sírja.
Pokol tüzében ég,
s menny fényét fakasztja.

Drágakő, bársonyos aranysugár,
könnyezik egy árva dal,
s bámulja őt az átkos holdvilág.

Ezer hárfa hangja dalra száll,
ezer pengő fényes aranyszál.
Ezüst dallam örül - rettenetes fájdalmán:
Azt játssza - hogy érez,
S boldog egy könnyes órán.

Piros kabát, vörös kabát,
Tiziano-vörös hajjal.
Gyönyörű méreg a szívben a gyűlölet,
s gyöngy annak fénye: A bosszú.

Arany hímzés, sárga címeren.
Jelvénye szép ember-gonosznak.
S haragudni nem lehet,
ó nem lehet rajt'.
Gyarló ember vagy
- S dalod is gyarló marad.

Álmodj éji kertet,
fénye ezüst csillagfényben lobogjon.
Tavirózsa legyen szívednek írja,
S patakban igazság fényét fakasztja szíved
- Ha bírja.

Döntsd lelkedben le a bitorlót,
s rablóból legyen hadvezér.
Ki bosszúból küzd,
igazságért tiszta szívvel,
s aranyat lop igaz hit tüzében,
s uralkodik rajta a becsvágy,
győzedelmeskedik örök dicsőségben.

Szürke a világ, szürkék a fények.
Payne-szürke, hideg szürke az ég.
Alatta sír ezer hegedű és hárfa.
Temeti őket az egyszerűség
fényes képmutatásba.

Nélküled is veled vagyok,
mint sárga rózsa katona kalapján.
Hadba ontja vérét ifjú lét,
s szerelemben szivét tékozolván
- keresi boldog menedékét.

Nélküled is veled vagyok,
porban forgó ördögszekér.
Esti fényben csillag szemedben,
álmos hold mögött a göncölszekér
- dalol téged bús keserűben.

Nélküled is veled vagyok,
könyvek között betűből olvaslak én.
Értelmét mondatnak nem látom,
csak kötés ivét nézem, emlékedet én
- nem merve őrizni, dobogtatom.

Nélküled is veled vagyok,
óra, pillanat ezer előlem szalad.
S csak jajgat szivem mikor látlak még,
úton az idő lassan halad
- merre? nem merem kérdezni még.

Nélküled is veled vagyok,
emészt minket az Ismeretlenség.
Jövő felé nem kérdez hóhér kaszája,
csak a mai nap fenség
- ruhája gyáva palástja.

Nélküled is veled vagyok,
könnyel szántanak az angyalok.
S melletted örökké egyedül vagyok,
messze visznek, messze innen
- s könnyeznek velem az angyalok.

Sírok, dalolok és könnyezem,
csak halkan - föl ne ébresszem.
Ha minden pillanatom az idő kereke volna,
forgatnám vissza éretted azt
- s örökre öleltelek volna.

Csak egy szóra várva,
indul, zubog, csobban
- könnyeimnek árja,
lángod értem mégse lobban,
s szívemnek lesz vesztes csatája. 

Súgtam volna néked irgalmas szót,
s holtan hordtam volna jót.
De mint kegyetlen teljesedik éltemen-
Az igaz - csak az bátorít
mi bennem éretted lelketlen virraszt.

Bűnös vagyok...
Örökre menthetetlen,
s mindenkit megbántva
egyedül kegyetlen.

Ha minden pillanatom az örök lét volna,
érted forgatnám vissza,
míg eltelik az óra.
Kérdezném én egyre - 
lelkemért epedve 
rossz rímekre hadarnál-e sort?
S balga képekben
lenne-e érzésed ily tagolt? 

Vagy ítéltessek végzet némaságra,
örök békességre -
bűnös lelkem pokol tüzében égjen,
tollam, pennám szaladjon magányra,
vérrel csepegtessen,
papír helyett testemre vésse a vétkem...
s utoljára eucharisztia legyen az étkem.

Vagy rohanjak templomba most,
imát rebegjek érted epedve? 
Vagy majdan a sötét éj árnyékába,
lopózzak üres padok között...
Vagy bámuljak magas kristálycsillárt
- tölgyet látva bele?
S zászlón lássam a selyemzsinórt
- s vesztemet lássam benne.
        S mond...
        mikor a holdfény sápadt arcon lépdel bennem
        könyveimből lépcsőt ne építsek -e?

Ha minden pillanatom az idő kereke volna...
forgatnám vissza  éretted azt
- s örökre öleltelek volna.

De éltem messze cseng az óra ketyegéstől,
s madarak szállnak a harangremegéstől, -
S mert kötelet húzva hurok feszül rajta,
értem zeng szobádban egy régi ingaóra.