Az első

CARPE DIEM

Zsongó, lüktető fejjel lépek ki a játékteremből és legszívesebben világgá ordítanám, a bennem lévő, keserűséggel átitatott feszültséget. Már megint, ismét, sokadszorra is odalett minden! Átkozott a világ, átkozott vagyok benne én is és átkozott a Teremtő, aki ilyennek teremtett! Ilyennek, aki pár óra alatt elveszti az összes pénzét és vele együtt, a korábbi fogadkozásokból felépített önbecsülését. Pár percig csak bambulok magam elé egy mély, sötét burokban állva, amin a május végi, verőfényes szép idő sem hatol át! A város zaja és a mellettem elsiető, vasútállomásra igyekvő iskolás gyerekek nevetgélése is csak tompán, messziről hallatszik. A lassan elpárolgó feszültség, még több keserűségként, csapódik le lelkem falán. Nincs kedvem élni. Kóvályogva felvonszolom magam a sínekhez és egy padra leroskadva várom a vonatot, ami elvisz innen. Egyelőre azonban mindet elengedem, semmi kedvem nincs semmihez, még felszállni sem. Meleg van. Szám kiszáradt, szomjas vagyok. Lebotorkálok az állomás büféjéhez és a zsebemből összekotort aprón, veszek két doboz sört. Az embereket nézem. Irigylem őket és közben mardos az önsajnálat! Jönnek, mennek, mindenki igyekszik valahová, munkából vagy iskolából, vagy akárhonnan, akárhová. Csak én nem tartok az égvilágon sehová sem. Eközben egy fazon, kitartóan, lassú léptekkel halad az állomás peremén, a sínek környékét vizslatva. Néha be-be ugrik és egy-egy félig elszívott cigarettával a kezében tér vissza a vágány mellől. Gondosan berakosgatja őket kiszuperált cigis dobozába, majd rögvest, új zsákmány reményében tovább kutat. Megvárom míg egyvonalba ér a paddal amin ülök és ráköszönök.

- Hello!

Semmi! Meg sem hallja. Tekintete továbbra is a csikkeket pásztázza.

- Hello! -vetem oda kissé hangosabban és közben felé nyújtom, a nálam lévő majdnem tele doboz cigerettát.

Csodálkozva rám pillant, aztán körbe, majd megint rám majd tétova léptekkel odajön a padhoz. Agyonhasznált de viszonylag tiszta ruhában áll ott előttem, kezében egy hatalmas madzagos szatyor, amiben talán az egész élete benne van.

- Szervusz! -köszön kisvártatva vissza. -Ne haragudj, de ritkán szólítanak meg!

Még közelebb nyújtom a cigit, mire végül elveszi, egy szálat kivesz belőle majd visszaadja. Én újból felé nyújtom.

- Tartsd meg az egészet! Eleget szívtam az elmúlt órákban.

- Ó! Biztos? Nem akarok kéregetni!

- Biztos! Nem is kéregettél, magamtól adtam! Rakd csak el! Ha még rágyújtanék amíg itt vagyok, majd én kéregetek és te megkínálsz!

- Köszönöm! Ritkán van olyan cigi a kezemben, amit elejétől a végéig én szívok el! -mondja derűsen. -Pláne ilyen flancosat! Jól meg kell becsülnöm, mindenemet amim van! -mutat rá a szatyrára. -Vársz valakit, vagy te is csak a naplementét akarod látni?

- Hogy mit? Milyen naplementét? -kérdezem értetlenül. -Ez valami vicc?

- Nem, nem az! Itt Kőbánya-Alsón az állomáson, ha megfordulsz a város felé, ahogy alattunk fut a Kőbányai út, mint ha egyenest a budai hegyekbe menne! Nézd csak meg! -bíztat.

- Tudom, láttam már eleget.

- Na! És nemsokára ott a hegyek fölött, pont velünk szemben fog lemenni a nap!

- Óriási! -mormolom unott iróniával. - Épp most tettem magam nullára, a lenti a játékteremben, úgyhogy nem baj, ha ez most nem nagyon érdekel?

- De baj! Bizony baj! A te bajod! Én is elvesztettem már egy-két dolgot az életben, tehát megértelek. Kutya egy sz.r érzés! Nem szívesen lennék a helyedben! -mondja nekem egy hajléktalan! Egy kissé megdöbbentett, az őszinte sajnálkozása. Tényleg ennyire rosszul festek? Azért hát nyomban visszakérdezek. Igyekszem tapintatosan fogalmazni, hiszen mégis csak egy szerencsétlen sorsú, általam lesajnált emberrel beszélek.

- Nem lennél a helyemben? És például azt tudod, hogy ma hol fogsz aludni?

- Még nem döntöttem el. Most jó idő van és ez ilyenkor nem akkora probléma, mint télen.

Mivel így elkezdtünk beszélgetni, gondoltam, adakozásomat teljessé teszem és kipattintom az egyik sört és megkínálom vele. Meglepetésemre azonban elhárítja kínálásomat!

- Nem iszom alkoholt! -majd kikerekedett tekintetemet látva, nevetve hozzáteszi: - Baj?

- Ja hát...nem baj. Vagyis ez meg a te bajod! Egészségedre! -mondom és meghúzom a dobozt.

- Lehet! -nevet jóízűen. - De ez így jó nekem. Ezt a k..va bagózást is abba kéne hagyni! Pedig láthattad! Nem költök rá sokat.

Ezen már együtt röhögünk!

- Szóval...Nem tudom még, hol alszom ma. De most csak az a fontos, hogy pont jókor vagyok itt! Naplementekor! Szeretem innen nézni a budai hegyeket!

- Tudom, már mondtad! Azért jobb lenne onnan tekintgetni errefelé nem? Valami frankó szép házból, egy nagy rakás lóvén ülve!

- Inkább nem! Ha onnan néznék erre, akkor az nem én lennék! És ha az nem én lennék, akkor én nem lennék! Érted? Tudsz követni?

- Ja! Azt hiszem igen!

- Remek! Szóval ha én nem lennék, akkor nem élnék és én szeretem az életem, akármilyen is! Ezért sem iszom, mert percekre, órákra sem akarok el vagy kiszállni belőle! Érted?

- Aha! Mi voltál te anno, mielőtt egy ilyen filozófáló csöves lettél? Bölcsész professzor?

Nevetve fogadja kissé nyersen megfogalmazott kérdésemet.

- A sörgyárban dolgoztam, kétkezi melósként. Erre jártam haza vonattal és akkor is ha ráértem, néha megbámultam innen, a lemenő napot. És ami a lényeg, ez máig megmaradt! Az igazán fontos dolgok megmaradnak! Amikor nézem, akkor teljesen mindegy ki vagyok! Ugyanaz az érzés így hajléktalanként is mint régen, családos dolgozó emberként! Van benne valami megfoghatatlanul nagyszerű dolog és az benne a jó, hogy nem is lehet megfogalmazni mi az! Nézd végig velem, meglátod jót tesz! Ezért most ünnepélyesen rá is gyújtok egy ilyen, egész szál drága cigerettára! -mondja elégedetten. - Kérsz?

Csak a fejemet ráztam meg szótlanul. Már egy pár perce a napot bámultam, megfordulva a padon, a háttámlára könyökölve. Izzó vörös korongként tűnt el a hegyek mögött! Jó darabig egy szót sem szólunk, csak csendben ücsörgünk tovább. Mire újból feleszmélek, már teljesen besötétedett.

- Na? Ugye? -töri meg a csendet újdonsült ismerősöm.

- Na ja! -válaszolom még rövidebben.

- Akkor minden jót! -mondja és szatyrát magához véve elindult a lépcső felé.

Csupán kezemmel intek viszonzásul. Valami olyasmit, hogy neked is minden jót, viszlát, meg köszönöm. Most már tudom, hogy a következő vonat már az lesz, amelyik elvisz innen!