Egy céltalan élet maradékai

Feherbohoc•  2015. december 2. 18:19

A negyedik...

UTOLSÓ ÉRINTÉS

Csupasz válladon siklik tenyerem,
Egy utolsó érintés, meleg bársonya,
Hol tegnap még illatos parázs percegett,
Ma törött jégszívek, sivár csarnoka.

Csendben, lassan vissza húzom kezem,
Hogy érzéseim torkát szilajul ragadja,
Hörög, zihál, majd elmúlik hangtalan,
Az utolsó érintés, meleg bársonya.


Feherbohoc•  2015. november 30. 00:21

A harmadik...

SHAOLIN


A kecskeméti vasútállomás várótermében üldögélek és az aznapi sportújságból művelem magam. Időm van, hisz – míly meglepő – ismét sikerült lekésnem a vonatom. Miután röpke nagyedóra alatt minden lényeges információt magamba szívtam az újságból, megállapítom, hogy már mindössze csak cirka 40 percet kell itt ücsörögjek, a következő vonatra várva. Ez ilyenkor egy örökkévalóság! Körülbelül tíz percenként nézem az órámat és egyre csüggedtebben veszem tudomásul, hogy minden tíz perc alatt, csak két-három perc telik el! A vasárnap esti, utazó sokaság és a hangosbemondó hangja, egy monoton zsivajjá olvad össze az állomás légterében. Ebben a zsivajban azonban, nagyon jól megél egy feledtébb vidám, rekedtes, borízű hang amely, az állomás büféje felől jön. Hirtelen azon kapom magam, hogy hallgatózom és igen jól elszórakozom a hallottakon. A hang tulajdonosa – aki nem más, mint Pali bácsi – fiatalkori virtusait ecseteli közvetlen hallgatóságának, akik adják is alá a lovat becsülettel. Mint megtudhattuk, bizony egykoron Pali bácsinak, Kecskeméten és annak teljes vonzáskörzetében, nem igen akadt párja bunyóban! Egy megyeszékhely esetében, azért ez már valami! Egymást követik a történetek, amiben a Pali bácsiba belekötő meggondolatlan vagányok, mind egy szálig, létszámtól függetlenül, sorra pórul jártak! A csúcs az volt, amikor Pali bá' egymaga szétütött, egy kimaradáson lévő, komplett reptéri századot! A hallgatósága, akik valószínűleg már régóta ismerik őt, egyik ámulatból a másikba esik, majd az egyikük, rá téve még egy lapáttal, kérést intéz Pali bácsihoz:



- Pali bácsi! Mutasd meg nekünk a titkos fegyveredet! Meg bírod-e még csinálni?
- Há' micsodát? -kérdez vissza Pali bácsi.
- Tudod? A lábseprést!

Mi van??? Na, ezt már én sem hiszem el! Akármi legyek ha nem nézem meg személyesen! Fogom a táskám, kimegyek a büfé elé és alig leplezett érdeklődéssel várom a fejleményeket. Pali bácsi kicsit kéreti magát, de aztán némi unszolás és egy fröccs hatására beadja a derekát.



- Na! Jól van Ervin akkor figyelj! -mondja Pali bácsi, majd leteszi a fröccsét, a cigit a szájába veszi és kezdő pozícióba vágja magát.
- Igen és most mit csináljak? -kérdi Ervin.
- Sújtsál felém innen a jobb öklöddel e!

Ervin egy lassú kimért mozdulattal, elindít egy jobbost, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se üsse ki Pali bácsit, hiszen akkor a mutatvány ott véget is érne. Pali bácsi elhajol a jobb kéz alatt, enyhén berogyaszt, majd még előrébb dőlve, a két tenyerére huppan. Itt pillanatnyi egyensúlyzavar, sapkája lecsúszik csaknem az orráig és a szájában lévő cigarettáról is lekerül a felesleges hamu. Miután rendezi mozgását, a jobb lábával, Ervin elől lévő lába felé rúg, csaknem kirúgva saját, támaszkodó jobb kezét. A mozdulatot, mely egy dolgát végző kutyára emlékeztetett leginkább, egy-két másodpercig kitartja, majd nagynehezen felegyenesedik. A „villámgyors” mozdulatsor, szabad szemmel szinte követhetetlen! Az egész akció alig fél percet vesz igénybe, ezzel is demonstrálva Pali bácsi robbanékonyságát!



- Na? Ezt védd ki Ervin! -gurgulázik elégedetten, rekedtes hangján Pali bácsi.
- Ó hát ezt hogyan? -emeli fel megadóan kezét Ervin.
- Ugye-ugye? -mondja Pali bácsi. – De ne féljé' még senkinek sem sikerült.

Hát igen! Ez ellen nincs mit tenni tényleg! Pali bácsi e röpke bemutató után, közben tovább szőtte történeteit de azokra már nem tudok figyelni. Sokkot kaptam a látottaktól! Arra ócsúdok fel, amint bemondják, hogy begördült a szerelvényem az egyik vágányra! Elfoglalom a helyem és próbálom felidézni az imént látottakat, hallottakat, majd lassan-lassan, némi ütemkéséssel, a döbbentet felváltja egy előreláthatóan, örökkévalóságig tartó röhögőgörcs! Összeszorított fogakkal küzdök, hogy uralkodni tudjak magamon, amíg a jegyemet, a kalauz hölgy láttamozza. Még magára venné! Pedig ha tudná, mit láttam!!! A saját két szememmel...

Valahol hallottam, hogy ha rossz kedved van, akkor is erőltess mosolyt az arcodra, s a lelked leköveti mindezt! Én ezt az emléket sokáig használtam erre és működött! Köszönöm Pali bácsi! Nagyon köszönöm!

Feherbohoc•  2015. november 28. 02:29

A második...

KÜLDJ EGY ANGYALT


A falusi ház ócska, faoszlopos tornácán két angyal lebegett és az udvaron játszó gyermeket nézték. A hajnali eső utolsó cseppjei, még gyöngyöztek az oszlopok közé benőtt vadszőlő levelein és a kert végében lévő sűrű bokrokból, szivárványoszlop tört az ég felé. A gyermek csodálattal nézte, odaszaladt, megpróbálta megérinteni és hangos ujjongással osztotta meg elragadtatását az őt, az udvar minden szegletébe követő kutyával. Rettentően szerette volna ha ő is látja ezt a csodát és vele együtt, átéli ezt az örömöt. Két kézzel hadonászva mutogatott az ég felé, de a kutya, farokcsóválva körbe-körbe szaladgálta és csak őt nézte, ügyet sem vetve a színes égi jelenségre.

- Nyugodj meg gyermek! Látja. Hallja is és az illatát is érzi. - jegyezte meg az egyik angyal csak úgy, inkább magának. - Sőt! Még azzal is tisztában van, hogy mi itt vagyunk.
- Szóval? Róla van szó? - kérdezte a másik angyal.
- Igen. Nekem itt letelt. Mostantól fogva te vagy az ő gondviselése.
- Mit kell tudnom róla?
- Mindent, amit tudhatsz és semmit, amit mi nem tudhatunk.
- Na sebaj! Majd belejövök. De azért könnyebb lenne ha....
- Minden eleve elrendeltetett, ezt te is tudod. Van ennek azonban egy része, amihez mi nem férünk hozzá, nem látunk bele, de ők haláluk pillanatáig léteznek benne.       Hívják sorsnak, szabad akaratnak, meg még ezerféleképpen.
- Legalább ha ő tudna rólunk, hogy itt vagyunk és vigyázunk rá...
- Csecsemőként gyakran rám mosolygott. Nyitva volt még a szeme, de tudtam, hogy rövid időn belül elfelejt mindent. Csak legeslegbelül tudja már, de oda vissza kell találnia!
- Ááá...ez így nehéz lesz!
- Senki nem mondta, hogy ez egy könnyű meló. De...hogy mégse hagyjalak itt némi útravaló nélkül, gyere üljünk le ide és figyeljük őt.
- Hogy akarsz te leülni? - nevetett a gondviselés új angyala.
- Egyszerű! Felöltünk egy alakot, csak úgy magunknak. Tudod, olyat amilyennek ők képzelnek minket. Na rajta!
- Tessék! Ez így jó? - kérdezte a fehér lepelben, hófehér szárnyakkal álló női alak.
- Neeee! Valami mást próbálj! Ez nagyon snassz.
- Na és ez így? - kérdezte a freskókról megelevenedett kis barokk angyalka, majd apró szárnycsapásokkal a gang felett egy kört leírva, leült annak lépcsőjére.
- Szent Isten! Ez egyre rosszabb lesz. Na mindegy. Maradj így egyelőre és figyelj, most én jövök. Íme!
- Hát ez...hát ez meg......prrrrhhhááááááááááhááááááhháááááá – tört ki a kis barokk angyalkából egy végeláthatatlan nevetőgörcs. Ültében hanyatt dobta magát és apró, húsos kezecskéivel és lábacskáival az ég felé kalimpálva, átadta magát ennek a mámoros kényszerítő érzésnek.
- Na látod! Ezt hívják eredetiségnek! - próbált érvelni, az egy szál bokszeralsóban, hatalmas szárnyakkal álldogáló férfialak. Majd magát méregetve és mert a nevetés még az angyalok között is ragájos, szőrös hasát fogva összecsuklott ő is.

Önfeledt angyali kacaj töltötte be az étert. A kutya fülei kihegyesedtek és élénk érdeklődéssel, fejét a hang irányába fordította. A gangon lévő, szakadt fotelban szendergő fekete macska is felállt, unott rosszallással végigmérte a viháncolókat, nyújtózott egyett, majd a másik irányba összegömbölyödve, ismét lepihent. A gyermek közben új játékot talált magának. Egy kiszuperált bicikli pumpával, vadul csapkodta az udvar közepén álló diófa törzsét. Az angyalok is lassan magukhoz tértek és miközben új alakjukban, nagyokat fújtatva próbálták kiheverni, a nevetés okozta megrázkodtatást, figyelmeük lassan újra a gyermek felé irányult.

- Most ő Lúdas Matyi és Döbrögit püföli. - mondta a bokszeralsós férfialak.
- Vad játék! Agresszíóval, hogy áll?
- Kapott belőle bőven. Mélyen beágyazva, elnyomva. Senki nem láthat belőle semmit, vagy csak nagyon kevesen. Ott van benne a Nap is. Fűti, melegíti, sohasem fázik.     Sebeit hamar begyógyítja, óvja a betegségektől, de sajnos ugyanúgy fűti az ő gondosan leplezett sötét oldalát is. Áldás és átok egyszerre és rengeteg szenvedés                okozója, ugyanakkor gyógyír is egyben ugyanezen szenvedésekre.
- Azért néha örülök, hogy nekünk egyszerűbb a lét. Tudhat ő ezekről? Napjáról, Holdjáról és a többiről. Az emberek közül néhányan, a csillagokat fürkészve meglelhetik     sorsuk kereteit. Ő közéjük fog tartozni?
- Hallani fog róla. Azt is elmondják majd neki, hogy mi létezünk és vigyázunk rá. De, hogy tudni fogja-e? Ez az a bizonyos rész, amibe mi nem láthatunk bele. - mondta     mélyet sóhajtva, majd bokszeralsója farzsebéből, előhúzott egy doboz cigarettát és rágyújtott.
- Te most mit csinálsz? Ez is az eredetiség része? - vonta kérdőre vigyorogva, a kis pufók barokk angyal.
- Persze! Tudod, lesz később az a film...
- Ja tudom már! De az Mihály volt nem?
- Nem számít, most én vagyok.
- Végül is... Azért hihetetlen néha, hogy miket belénk nem látnak az emberek! Egy adag gyarlósággal felruházva, máris közelebb éreznek bennünket magukhoz. De hát     akkor legyen! Kínálj meg engem is!
- Szó sem lehet róla! Ki látott már olyat, bármelyik templom mennyezetén, ahol a magadfajta kis angyalkának, a bárányfelhőkön ücsörögve, bagó lóg ki a szája                  sarkából?
- Na és ki látott már akadékoskodó, szőrszálhasogató, kötekedő angyalt? Hm? - vágott vissza a barokk angyalka. - Illik ez egy angyalhoz?
- Nézz rám és döntsd el magad! - mondta kajánul a bokszeralsós.
- Inkább most nem! Nem akarok egy újabb röhögőgörcsöt kapni. Viszont, nekem is eszembe jutott egy film, ami szintén majd csak lesz....
- Már van!
- Jó de nekik – bökött fejével a gyermek felé – majd csak lesz. Na! És most már adj egy szálat! - mondta ellentmondást nem tűrően a magas, talpig feketébe öltözött,        elegáns férfialak.
- Na jó! De azért meg kell jegyezzem, hogy ő sem dohányzik a filmben. Csupán beleszeret egy nőbe. - közölte a bokszeralsós, miközben megkínálta társát és egy               angyalhoz méltó nagylelkűséggel tüzet is adott neki.

Egy darabig csendben pöfékelve ültek egymás mellett és a gyermeket figyelték, aki már eközben a diófa legtetején volt és egy nem túl vastag ágon hintáztatta magát. Kutyája aggódva figyelte a fa tövéből, hiszen oda nem tudta követni imádott gazdáját.

- Szerelem... - tűnődött a fekete ruhás angyal. - Mit jelenthet ez valójában?
- Sosem fogjuk megtudni. Még közülük sem – mutatott a gyemekre – ismeri igazából mindenki. Olyanok ők, hogy mindennek kutatják az okát. Bibliai csodákat próbálnak tudományosan megmagyarázni, az általánosan elfogadott vélekedésük szerint, egész lényük, csak sejtek bonyolult összessége. A szerelmet is például,              biokémiai jelenségekkel magyarázzák a tudós emberi elmék. Fajfenntartási ösztön, az agyuk endorfin termelése, stb. És igen! Sokuknak valóban csak ez jut majd            belőle! Érzik, mert képesek érezni azt a csodát, ami ezeken túl van, de megélni és a sorsukba beilleszteni, na az csak keveseknek adatik meg. Ezért aztán, marad a          felszín. A könnyen érzékelhető, könnyen megélhető kellemes dolgok féktelen hajszolása. Minél több szeretetet, örömöt, figyelmet kapni. Attól lesz nekik jó vagy rossz      a szerelem, öröm vagy szenvedés, hogy mennyit kapnak ezekből a másik embertől.
- Neked vajon mi jut mindebből kisember? - kérdezte a fekete ruhás angyal. - Mit tartogat vajon számodra az élet? És hogy segíthetnék én mindebben...?
- Sehogyan! Ez szintén az a rész, amibe mi nem láthatunk bele. - válaszolta meg a gyermek számára hallhatatlan kérdést a másik angyal. - A mi feladatunk nem ez.          Azért nem tört le az ág alatta, miközben a fa tetején ült, mert mi itt vagyunk de, hogy mennyi fájdalom áztatja majd a szívét, szerelem vagy valami más miatt...            Imádkozhatsz érte minden pillanatban és ez minden. Nézd, ahogy most a kutyával játszik!

Egy ideje, hangos nyüszítés és csaholás hallatszott amint a kutya a földön fekvő gyermek körül szaladgált, orrával bökdöste és az arcát nyalogatta. A gyemek ilyenkor felpattant, szaladt pár métert, hangos kiáltással összeesett és kezdődött a jelenet előröl.

- Halottnak tetteti magát, hogy a kutya reakciójából még inkább érezze, hogy az mennyire szereti őt. - állapította meg mosolyogva a fekete ruhás angyal.
- Igen – mondta a bokszeralsós. - A kutyája nagyon jól tudja, hogy igazából semmi baja nincs, de mivel mindennél és mindenkinél jobban szereti őt, eljátsza a                   kétségbeesős szerepét az ő kedvéért.
- Ejnye gyermek! - korholta nevetve védencét az új őrangyal. - Ebből később, még sok-sok fájdalom és csalódás lesz! Az emberek nem ilyenek.
- És neki sem szabadna ilyennek lennie. - tette hozzá a másik angyal.
- Szóval azt mondod, hogy....
- Igen azt!
- Hát majd imádkozom érte...többet nem tehetek.
- Nem. De legalább,  fára nem fog mászni már! Tériszonya lesz.
- Meg néha írogatni fog...Óóóó! Hát akkor ezért...
- Igen, ezért vetted fel ezt a három különböző alakot. Amiből még ez a bárgyú, vizenyős tekintetű fekete lovag a legjobb! - mondta irónikus nevetéssel a bokszeralsós.
- Mondod ezt Te! Egy szál gatyában, mezítláb, szőrös sörhassal. Remélem ez is le lesz írva majd!
- Eredetiség! Tudod... Igen le lesz, jobban mondva le van! Már megtörtént...
- Hát akkor, köszönök mindent! – mondta a fekete ruhás angyal, felállt és társa felé nyújtotta a kezét. - Ha már megtehetjük, köszönjünk el így! - ajánlotta széles vigyorral.
- Minden jót és vigyázz rá! - mondta a bokszeralsós, miközben kezet ráztak. - És majd egy nehéz pillanatában, súgd meg neki, hogy itt voltunk, hát ha meghallja...

Feherbohoc•  2015. november 27. 17:56

Az első

CARPE DIEM


Zsongó, lüktető fejjel lépek ki a játékteremből és legszívesebben világgá ordítanám, a bennem lévő, keserűséggel átitatott feszültséget. Már megint, ismét, sokadszorra is odalett minden! Átkozott a világ, átkozott vagyok benne én is és átkozott a Teremtő, aki ilyennek teremtett! Ilyennek, aki pár óra alatt elveszti az összes pénzét és vele együtt, a korábbi fogadkozásokból felépített önbecsülését. Pár percig csak bambulok magam elé egy mély, sötét burokban állva, amin a május végi, verőfényes szép idő sem hatol át! A város zaja és a mellettem elsiető, vasútállomásra igyekvő iskolás gyerekek nevetgélése is csak tompán, messziről hallatszik. A lassan elpárolgó feszültség, még több keserűségként, csapódik le lelkem falán. Nincs kedvem élni. Kóvályogva felvonszolom magam a sínekhez és egy padra leroskadva várom a vonatot, ami elvisz innen. Egyelőre azonban mindet elengedem, semmi kedvem nincs semmihez, még felszállni sem. Meleg van. Szám kiszáradt, szomjas vagyok. Lebotorkálok az állomás büféjéhez és a zsebemből összekotort aprón, veszek két doboz sört. Az embereket nézem. Irigylem őket és közben mardos az önsajnálat! Jönnek, mennek, mindenki igyekszik valahová, munkából vagy iskolából, vagy akárhonnan, akárhová. Csak én nem tartok az égvilágon sehová sem. Eközben egy fazon, kitartóan, lassú léptekkel halad az állomás peremén, a sínek környékét vizslatva. Néha be-be ugrik és egy-egy félig elszívott cigarettával a kezében tér vissza a vágány mellől. Gondosan berakosgatja őket kiszuperált cigis dobozába, majd rögvest, új zsákmány reményében tovább kutat. Megvárom míg egyvonalba ér a paddal amin ülök és ráköszönök.

- Hello!

Semmi! Meg sem hallja. Tekintete továbbra is a csikkeket pásztázza.

- Hello! -vetem oda kissé hangosabban és közben felé nyújtom, a nálam lévő majdnem tele doboz cigerettát.

Csodálkozva rám pillant, aztán körbe, majd megint rám majd tétova léptekkel odajön a padhoz. Agyonhasznált de viszonylag tiszta ruhában áll ott előttem, kezében egy hatalmas madzagos szatyor, amiben talán az egész élete benne van.

- Szervusz! -köszön kisvártatva vissza. -Ne haragudj, de ritkán szólítanak meg!

Még közelebb nyújtom a cigit, mire végül elveszi, egy szálat kivesz belőle majd visszaadja. Én újból felé nyújtom.

- Tartsd meg az egészet! Eleget szívtam az elmúlt órákban.

- Ó! Biztos? Nem akarok kéregetni!

- Biztos! Nem is kéregettél, magamtól adtam! Rakd csak el! Ha még rágyújtanék amíg itt vagyok, majd én kéregetek és te megkínálsz!

- Köszönöm! Ritkán van olyan cigi a kezemben, amit elejétől a végéig én szívok el! -mondja derűsen. -Pláne ilyen flancosat! Jól meg kell becsülnöm, mindenemet amim van! -mutat rá a szatyrára. -Vársz valakit, vagy te is csak a naplementét akarod látni?

- Hogy mit? Milyen naplementét? -kérdezem értetlenül. -Ez valami vicc?

- Nem, nem az! Itt Kőbánya-Alsón az állomáson, ha megfordulsz a város felé, ahogy alattunk fut a Kőbányai út, mint ha egyenest a budai hegyekbe menne! Nézd csak meg! -bíztat.

- Tudom, láttam már eleget.

- Na! És nemsokára ott a hegyek fölött, pont velünk szemben fog lemenni a nap!

- Óriási! -mormolom unott iróniával. - Épp most tettem magam nullára, a lenti a játékteremben, úgyhogy nem baj, ha ez most nem nagyon érdekel?

- De baj! Bizony baj! A te bajod! Én is elvesztettem már egy-két dolgot az életben, tehát megértelek. Kutya egy sz.r érzés! Nem szívesen lennék a helyedben! -mondja nekem egy hajléktalan! Egy kissé megdöbbentett, az őszinte sajnálkozása. Tényleg ennyire rosszul festek? Azért hát nyomban visszakérdezek. Igyekszem tapintatosan fogalmazni, hiszen mégis csak egy szerencsétlen sorsú, általam lesajnált emberrel beszélek.

- Nem lennél a helyemben? És például azt tudod, hogy ma hol fogsz aludni?

- Még nem döntöttem el. Most jó idő van és ez ilyenkor nem akkora probléma, mint télen.

Mivel így elkezdtünk beszélgetni, gondoltam, adakozásomat teljessé teszem és kipattintom az egyik sört és megkínálom vele. Meglepetésemre azonban elhárítja kínálásomat!

- Nem iszom alkoholt! -majd kikerekedett tekintetemet látva, nevetve hozzáteszi: - Baj?

- Ja hát...nem baj. Vagyis ez meg a te bajod! Egészségedre! -mondom és meghúzom a dobozt.

- Lehet! -nevet jóízűen. - De ez így jó nekem. Ezt a k..va bagózást is abba kéne hagyni! Pedig láthattad! Nem költök rá sokat.

Ezen már együtt röhögünk!

- Szóval...Nem tudom még, hol alszom ma. De most csak az a fontos, hogy pont jókor vagyok itt! Naplementekor! Szeretem innen nézni a budai hegyeket!

- Tudom, már mondtad! Azért jobb lenne onnan tekintgetni errefelé nem? Valami frankó szép házból, egy nagy rakás lóvén ülve!

- Inkább nem! Ha onnan néznék erre, akkor az nem én lennék! És ha az nem én lennék, akkor én nem lennék! Érted? Tudsz követni?

- Ja! Azt hiszem igen!

- Remek! Szóval ha én nem lennék, akkor nem élnék és én szeretem az életem, akármilyen is! Ezért sem iszom, mert percekre, órákra sem akarok el vagy kiszállni belőle! Érted?

- Aha! Mi voltál te anno, mielőtt egy ilyen filozófáló csöves lettél? Bölcsész professzor?

Nevetve fogadja kissé nyersen megfogalmazott kérdésemet.

- A sörgyárban dolgoztam, kétkezi melósként. Erre jártam haza vonattal és akkor is ha ráértem, néha megbámultam innen, a lemenő napot. És ami a lényeg, ez máig megmaradt! Az igazán fontos dolgok megmaradnak! Amikor nézem, akkor teljesen mindegy ki vagyok! Ugyanaz az érzés így hajléktalanként is mint régen, családos dolgozó emberként! Van benne valami megfoghatatlanul nagyszerű dolog és az benne a jó, hogy nem is lehet megfogalmazni mi az! Nézd végig velem, meglátod jót tesz! Ezért most ünnepélyesen rá is gyújtok egy ilyen, egész szál drága cigerettára! -mondja elégedetten. - Kérsz?

Csak a fejemet ráztam meg szótlanul. Már egy pár perce a napot bámultam, megfordulva a padon, a háttámlára könyökölve. Izzó vörös korongként tűnt el a hegyek mögött! Jó darabig egy szót sem szólunk, csak csendben ücsörgünk tovább. Mire újból feleszmélek, már teljesen besötétedett.

- Na? Ugye? -töri meg a csendet újdonsült ismerősöm.

- Na ja! -válaszolom még rövidebben.

- Akkor minden jót! -mondja és szatyrát magához véve elindult a lépcső felé.

Csupán kezemmel intek viszonzásul. Valami olyasmit, hogy neked is minden jót, viszlát, meg köszönöm. Most már tudom, hogy a következő vonat már az lesz, amelyik elvisz innen!