Profán love

 

Ahogy a díler ópium füstökben ég, én verseimbe rejtőzöm

soraimból kiteríthetsz – lásd, megfejthető vagyok

lehet klausztro, ha sorok közé rekedsz

vagy tériszony, ha a magas néha meredek

a szavak túloldalán egy-egy testrészem találod

a betűk árnyékában néhány búvó szervem.

Ne hagyd, hogy előtted álljak meztelen!

Add vissza eldobott soraimat!

S te menj el! Könnyű elégtétel most

minden elfuserált mondat.

 

Pedig mennyit vártalak: napokat, hónapokat, életeket

Grönland tüzén, Vatikán havában,

vulkánok pillanatnyi csendjében,

állomások közönyébe keretezve,

ablak párafoltja mögé zárva

a tél- szőtte ködökben,

a fagy kirakott gyöngyeiben

a nyár parázs fényeiben láng-

sörényű oroszlánokat nyergeltem,

de háziállataim áram-zsiráfok lettek,

szobámban kábel-kígyók sziszegtek

s pattogtak az elektromos töltések

ahogy felhőkben a dörgések

mikor találkoztunk. Emlékszel, hogy a vas-

karmú mágnesek törvényei megszűntek?

Ugyanazok a padok ücsörögnek

bennem, ahol akkor vártalak

eltorzuló éjben, lámpák

fürtös fénygerezdjei alatt.

Téged vártalak, talán magamat,

talán mindkettőnket úgy együtt.

Emlékszem, a fogatlan sötétség elnyelte a napot

S homlokodon gyúltak karmazsin csillagok.

Ugyanazok a sétányok véstek

bennem árkot, s vezettek magamhoz

ahogy az aranyfonál tekeredett.

 

Ma is ugyanazt a konzervdobozt nézem,

mit a szél az út peremére hordott, s néha

megcsillan a nap olajfoltos bádog-lemezén,

a kocsi-abroncs s a beton között parkolóhely szorong,

benzingőzt prüszkölnek az elnyűtt gruppok

virágai por alatt görnyedten kishercegek-

ről álmodnak, de kihaltak -

vagy más naprendszerben lézengnek.

 

(Ajaj! Padok lakk-fénye megkopik bennem,

pocsolyák tükrében keresem kedvesem)