Meine Innere Haut

A borivóhoz 

Ölelésébe fogad a széttárt-karú táj.

Zöldszemű Asszony borvörös csókja.

Szerelemtől csordul kezedben a pohár.

Barátom, e sok madár benned fakad dalra.

Az almafákról a madarak lehullnak.

A dalok majd kopasz ágakra fagynak.

Zúzmarás ujjakkal köszön a természet.

Ősz hajad kócába az Elmúlás rak fészket.

Örülj hát, barátom, ne add lelked Búnak!

Örömtől ittasan zengj ódát Bacchusnak!

A Zöldszemű Asszonyt ne engedd el soha!

Ajkadon izzék ketté borvörös csókja!

Ingeim alatt szél motoz,

csillagot gombol rám az éj,

tincseimen kócol a fény,

rá ezüst tücsökdalt bogoz.

Fák karja metszi zsebemet,

széttört porcelán holdsugár

hajtogat szoknyám fodrán:

selyem-érintést, csipke-szerelmet.

Gubózó csend árnyékában

félbevágott mozdulat, két-

rét várakozik benned a tét:

ujj-merevében, köröm-lapulásban.

Pőreségem láthatod már,

de sosem érintheted:

szavak pajzsa mögött védett -

átlátszó vagyok, de szilárd.

Ahogy a díler ópium füstökben ég, én verseimbe rejtőzöm

soraimból kiteríthetsz – lásd, megfejthető vagyok

lehet klausztro, ha sorok közé rekedsz

vagy tériszony, ha a magas néha meredek

a szavak túloldalán egy-egy testrészem találod

a betűk árnyékában néhány búvó szervem.

Ne hagyd, hogy előtted álljak meztelen!

Add vissza eldobott soraimat!

S te menj el! Könnyű elégtétel most

minden elfuserált mondat.

Pedig mennyit vártalak: napokat, hónapokat, életeket

Grönland tüzén, Vatikán havában,

vulkánok pillanatnyi csendjében,

állomások közönyébe keretezve,

ablak párafoltja mögé zárva

a tél- szőtte ködökben,

a fagy kirakott gyöngyeiben

a nyár parázs fényeiben láng-

sörényű oroszlánokat nyergeltem,

de háziállataim áram-zsiráfok lettek,

szobámban kábel-kígyók sziszegtek

s pattogtak az elektromos töltések

ahogy felhőkben a dörgések

mikor találkoztunk. Emlékszel, hogy a vas-

karmú mágnesek törvényei megszűntek?

Ugyanazok a padok ücsörögnek

bennem, ahol akkor vártalak

eltorzuló éjben, lámpák

fürtös fénygerezdjei alatt.

Téged vártalak, talán magamat,

talán mindkettőnket úgy együtt.

Emlékszem, a fogatlan sötétség elnyelte a napot

S homlokodon gyúltak karmazsin csillagok.

Ugyanazok a sétányok véstek

bennem árkot, s vezettek magamhoz

ahogy az aranyfonál tekeredett.

Ma is ugyanazt a konzervdobozt nézem,

mit a szél az út peremére hordott, s néha

megcsillan a nap olajfoltos bádog-lemezén,

a kocsi-abroncs s a beton között parkolóhely szorong,

benzingőzt prüszkölnek az elnyűtt gruppok

virágai por alatt görnyedten kishercegek-

ről álmodnak, de kihaltak -

vagy más naprendszerben lézengnek.

(Ajaj! Padok lakk-fénye megkopik bennem,

pocsolyák tükrében keresem kedvesem)

 ( Bennem eső s napfény koccan,

a szivárvány lábainál

megismertél? Fehér fény voltam)

Rőt bundáját az ég kifordítja,

rozsda-árnyakat hajtogat

ablakomra, ereszaljakra.

Fák csillóin sáppadón levelek

kunkorodnak, tollforgók

nyugtalan bóbitája én leszek.

Lágy hangjegyeimet rezgi a szél:

a Nap-rekviemet, ahogy

homloka kókkadón a földre ér.

Felhőkön pörgő lázas csillagok

ördögtánca, hold magára

virrasztó tükörképe én vagyok.

Magamba zárt e poros sanzon,

éjben hulló csillag-toll,

csak szó-rovátka csend-polcokon.

a vízből húzták
ki őt- mondhatnád
megszenvedted
e szülést
megszenvedtem
e születést
száraz volt
recsegett
a levegő -
harapni úgy fájt
puha és meleg
benned a nyák
az örök-fészek -
ott ragadtam
hova az élet bélelt
mosolyodba, öledbe
párnáztam magam
hogy felnőttem
(ha felnőnöm lehet)
az a volt-éden
egyre ismerősebbfalaid közt
az a kényszertelen
boldog levitáció
(mi magát nem ismeri
s nem tud magáról)
csak libegni, lebegni
ha felnő – kinövi?
csak a távolság nő
a köldökzsinórt
csomózza, tekeri
e révész-kar
mindig elvezeti
hozzád ó, mikor
homlokommal
szent üreged
támasztottam
s fickándoztam
lazítottam
néma szöveted
inged gombolt
hézagain át
rám vetültek
a világ-pupillák
engem szerettél
magad helyett
hibáidat bennem
gyűlölted meg
magadból
magamba
vezess
magamból
magambajó lenne megint
elbújni benned
kékes fényed mögé
szemed hálóiban
hol a fenyvesek
világítótornyok
s tiszta csöngésű
patakok az elvekSzüld meg hát újra
e torz-arcú szendét
kancsal gyermekedet
Szüld meg!
Ő lesz valaki más.
Szülj meg!
Anyám,
Te vagy a forrás.