Eszterke blogja

Régen éreztem már vágyat rá, hogy írjak ide valamit. Mostanában le vagyok csendesedve. Úgy érzem, hogy valami olyat kaptam az élettől, amire már nagyon régen áhitoztam...

Most, hogy megkaptam, és nem érzem azt, hogy ne lenne teljes az életem, talán kicsit hiányzik is ez az érzés...

Talán nem kéne agyalnom ennyit ezen, csak hagyni, hogy ússzak az árral, és boldognak lenni a legjobb pasival, akit az ég is nekem talált ki, pont olyannak, amilyennek igazán tudom szeretni, és boldog is vagyok, hogyne lennék az... csak nem igazán hiszem még el, hogy nem egy álomban vagyok, amiből fel kell ébrednem...

Megtalálhatja az ember a boldogságot?

Amikor legkevésbé sem számítunk rá, akkor tör a felszínre áldásként vagy átokként a sorsunk.

Mikor kicsi voltam, mindenki azt mondta nekem, hogy a jó mindig megkapja a jutalmát, és jó tett helyébe jót várj. És mindig igyekztem jó lenni, nemcsak azért, és főképp nem azért, hogy ezzel jó színben tűnjek fel, vagy mert bármit is akartam cserébe kapni. Igyekeztem mindig pozitív lenni, és a boldogságom annyival is beérte, hogy tudom, így a helyes.

Vannak dolgok, és azok mindenkinél vannak, amit szeretne elfelejteni, vagy kitörölni az életéből, de ami nincs, azért nem szabad keseregni, ami pedig már úgyis megvan, azt pedig, ha nem tudod elűzni, akkor muszáj leszel elviselni.

Gondoltál már arra, hogy egy nap arra ébredsz, hogy a szörnyű álmodból egy még szörnyűbbe csöppensz, és sehogyan sem tudsz felébredni, és azután, hirtelen minden álmod és vágyad beteljesül egy nagyon sötét este utáni virradatkor.

Az alkonyat egy szakesten kapott el, ami nem úgy sikerült, ahogy vártam, és amiben teljes bizonyossággal hittem, nos, úgy döntöttem, az lesz a legeslegjobb, ha most szépen szaladok egy kicsit az utolsó 22-es buszhoz, és elérem az utolsó Edelényi buszomat. Igen, így tettem, és szépen, jókislány módjára bementem másnap suliba is, mert bár szívesen otthonmaradtam volna, és nem értettem, hogy miért léptem le a szakestről, és nem buliztam inkább, mert lehet, hogy akkor jobb indokom lett volna ágyban maradni, de valami ismeretlen erő úgy ráncigált ki az ágyból, hogy nem tudtam neki ellenállni. Nem gondoltam volna, hogy ilyesféle megérzések egyszer fontosabbak lesznek, mint az, hogy normális fejre aludjam ki magam legalább. Szívesen felvettem volna a legkevésbé lányos és elegáns ruhámat, de az iménti megérzés másfelé húzott, ezért megegyeztünk egy sportos és sikkes eggyüttesben, amiben egy pindúrpandúros öv szerepelt. Ezt az övet már nagyon régen nézegettem a tesóm szekrényében, de sohasem volt hozzá hangulatom, de gondoltam, passzol ez a fura öv ehhez a fura naphoz, úgysincs kedvem ma egyhangúnak lenni...

 Eltelt ez a nap is, gondoltam, mikor az utolsó órával ( nagyon uncsi polgárjoggal ) is végeztünk. Ekkor egyik barátnőm, akivel már régen beszélgettem olyan igazán tartalmasat, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele színházba menni, mert neki van 3 jegye, amit nem tud kinek adni.

Hát jó, úgyse volt még kedvem valamiért hazamenni, meg rég el akartam menni színházba. Valami különleges helynek gondoltam mindig, ahova csak szép emlékek fűzzenek.

És akkor megpillantottam a legszebb napsugarat. Ott ragyogott a piszkos buszmegállóban, felszállt, én ott ültem, és nem mertem figyelni, csak a szemem sarkából néztem, mit csinál, és hevesebben kezdett verni a szívem...

Azóta is ugyanazt az ütemet veri

Csodálatos volt a színház, ahogy egy színházi előadásnak kell lennie. A művészet szentélyében történhetnek csodák. Teljes bizonyossággal hittem, hogy ez a csoda az alkonnyal a semmibe vész, és a horizonton eltűnik a legszebb napsugár, amiről valaha álmodhatok, ezért igyekeztem minden rezdületét az eszembe vésni. Mikor beszélt, a szemét figyeltem, ahogy az aranyszínű borostája körvonalazza az arcát, egy szellőt, amint bozontos hajába tép. Nem akartam elereszteni, de mégis megtettem volna, ha hagyja. Azt akartam hogy tökéletes legyen, és az is az lett volna, ha soha többé nem látom, arról pedig álmodni sem mertem volna, hogy az enyém lesz...

A nap sohasem ragyogott szebben,

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl, ahol a kurtafarkú havasmalac túr, hol végtelen a tél, hűvös csillámporként hull alá a hó, és elmúlik az éj.

Végtelen hó és végtelen jég, hogy az ember lelke majd megfagy, hol hűvös téli szellő csipkedi az arcodat. Kilépsz, s a hó ropog a talpad alatt. A friss hó lágy hangja úgy visszhangzik a tájon, mintha most hallana ilyet először. Olyan idegen és olyan félénk itt minden. Végigsiklok a finom selymen, a tükörsima tündérjégen, s a múltba szánkózok rajta.

A múltba, mikor vidám viháncolástól zsongott ez a hely, a vízremegett, a nap ragyogott a felszínén. A mélyből vidám halraj úszott fel a színre, nagy csoportokban ugráltak ki, nevettek, szinte repültek, s a sarki csér vitte messze hírüket. A bálnák énekeltek, a madarak trilláztak, a jegesmacik táncoltak.

Lenn a mélyben egy Bálna énekelt. A víz messze viszi dalát, tengeri rózsákkal díszíti uszonyát, és megelevenedik a táj.

- Milyen gyönyörű dal - sóhajt fel a tengeri csillag.

- Ez is itt sérti a közízlést. Hogy nem bír csendben maradni. - morgolódott a tengeri sün.

- Békében és boldogságban kell egymás mellett élnünk Süni. El kell fogadni a másikat, mert épp attól szép a világ, hogy különbözőek vagyunk. Nem szabad mindig csak magunkra gondolni.

Hógolyó és Hópihe, a jegesmaci és a grönlandi kisfóka vidáman csusszantak le egy kis hóbuckáról. Finoman rázták magunkról le a hópelyheket.

- Még egyszer Hópihe! - kiáltotta Hógolyó, s már rohant is fel.

- Figyelj csak Hógolyó, mindjárt itt van Karácsony,

- Apával jövő héten délebbre megyünk karácsonyfáért, gyere te is velünk.

- Te, Hógolyó, én tudod mire gondoltam? Gyere le, elmondom.

- Mire Hópihe? - Hógolyó bebaktatott, s leült vele szembe.

- Hát tudod Hógolyó, én arra gondolta, hogy a Mikulás, tudod, aki Lappföldön lakik.

Hópihe elhallhatott, töprengve meredt maga elé.

- Igen, tudom, de mit akarsz mondani Hópihe?

- Hát, hogy ő hozza az ajándékokat, tudod. Tudod ugye?

- Nyögd már ki Hópihe! Mit akarsz mondani? Nekem igazán elmondhatod.

- Menjünk el a Mikuláshoz, - ő is visszarettent attól a merészségtől, amivel ezt mondta - és kérjük meg, hogy hozzon anyának és apának is sok szép ajándékot és játékot.

- Anyunak és apunak? – Furcsa ötlet volt. Főleg Hópihétől, mert ő sohasem mondta el a gondolatait. Egy kicsit rosszul is érezte magát Hógolyó, hogy az anyukák és az apukák sohasem kapnak olyan sok szép ajándékot, mint a gyerekek. Pedig ők mindig jól viselkednek, sohasem rosszalkodnak, mégsem kapnak annyi mindent, mint a gyerekek.

- Igen, nekik! - aztán hirtelen visszahőkölt a gondolattól - Mindegy, nem fontos, Felejtsd el.

- Nem, nem. Nem mindegy. Ez egy nagyon jó ötlet Hópihe, igazad van, menjünk el. Menjünk most máris.

- Igazam van? – rebegte Hópihe boldogan – Igazán?

- Igazán, igazán Hópihe.

Aztán Hógolyó megfogta Hópihe kezét és elindultak Lappföldre, a messzi földön élő Mikuláshoz, hogy elmondják, az anyukák és az apukák is megérdemlik a szép ajándékot.

Hópihe örült, hogy egyszer az ő álma is valóra válhat. Hógolyó volt a legjobb barátja, de még neki sem merte elmondani, hogy mit szeretne. Ez azonban más volt. Túlnőtt rajta, mégis reszketett. Valami visszatartotta, pedig már felszálltak a Bálna-toursra.

- Menjünk vissza!

- Dehogyis megyünk, innen már nincs visszaút.

Hópihe pedig lenyelte a rossz érzéseit.

Otthon a szüleik azt hitték, hogy valami vadállat áldozatául estek. Szegény Hógolyó és Hópihe, ha ezt tudták volna, el sem indultak volna.

Hosszú volt az út Lappföldig. Hópihe egyre jobban tartott valamitől. Talán attól, hogy az apukája és az anyukája mennyire aggódik már, vagy attól, hogy valami nagy baj éri itt, vagy attól, hogy hiába jöttek.

Hópihe mindig is félt, mindig rettegett. Főleg az emberektől, pedig csak egyszer látott egy halászt a kikötőben. Mindig azt mondta, veszélyesek. Látta a halász szemében, de csak nevettek rajta. Mackóék is csak néhány eszkimót látnak délen, mikor karácsonyfáért indulnak, akik nagyon féltek tőlük.

De valami megváltozott, és már hittek Hópihének, már hallgattak volna rá, de késő volt. Otthon emberek tűntek fel, nagyon sok ember, és nem féltek. Megölték őket, mindenkit megöltek. Gyárakat építettek, ahol a bundájukat és a húsukat dolgozták fel. A jégmező vérmezővé változott.

Mikulás meleg kakaóval fogadta hópihét és Hógolyót, akik elmondták neki, hogy mit szeretnének.

Mikulás megígérte, hogy a szüleik is kapnak sok szép ajándékot, szegény szüleik! Mikulás egyik rénszarvasa vitte haza őket. A rénszarvas repült, ahogyan csak tudott, de nem tudott elég gyorsan repülni, hogy szebb helyre vigye őket!

Grönland felett a nap vörösen izzott. Vörös volt a hó, vörös a tenger, vörös volt az ég is, és csend, mindenütt csend honolt.

Éles sikoly vágta át a csendet. Hópihe lehullott a vérmezőre, s az fehérre változott újra. Hógolyó ráborult és siratta a fókát.

Sírását még most is hallani éjjel, ha süvít a szél.

Szia

Először is nagyon örülök, hogy olvassa valaki a blogomat. Ugyanezek a cikkek, egy másik helyen írt blogban ugyanígy fent voltak, de ott egy hozzászólás se érkezett, és igazából szerintem ott a kutya se olvasta.
Na szóval, nagyon örülök. És hogy sorba haladjak:

Az embereknek kell hogy legyenek álmaik, és ha már álmaink vannak, akkor küzdenünk is kell értük, mert különben olyan, mintha nem is lennének. Én hiszem, hogy van Mindeható Isten, aki eldönti, hogy mely álmok teljesülhetnek be, ő eldönti, hogy mire van szükségünk igazán, és mit érdemlünk meg. Ha innen indulok ki, akkor megelégedek azzal a tudattal, hogy ez a sorsom, és nem feszegetem a témát tovább. A gondokat pedig igyekszem túllépni. Ezzel csak egy baj van, hogy ez mind meglátszik a verseimen. Igen, vannak problémáim, amit nem tudok feldolgozni, ezt nem is kellene mondanom, mert a versem minden rezdülése erről árulkodik. Az őszi erdő én vagyok. És a és a röpködő szellő, ami tűzvörös hajával betakar, később kiderült a barátom. Na ezt nem tudom hogy csináltam. Először írok róla, aztán tudom meg, hogy létezik egyátalán, és megismerkedek vele. Fura...
És hát igen, nem vagyok egy túlságosan összeszedett lélek, de azért igyekszem, a verseim ennél összeszedettebbek szoktak lenni, de ez 1 év kihagyás után készült, és egy kicsit kiestem a gyakorlatból, nagyon nehezen megy a visszarázódás, nem gondoltam, hogy a gyász ilyen hatással lesz az írásomra. Hihetetlen, mennyire rossz volt, semmit sem tudtam írni, egyáltalán nem is ihletett meg semmi, azt hittem megbolondulok. A festékesvödör is erről szól. És hát igen, a vödör. Azt gondolom, hogy tényleg nem fejlődtem még ki íróilag sem teljesen, sem gondolkodásilag, de azt hiszem, egy élet elég idő erre...
Nem mehet minden simán.
Amúgy ezt  a vödröset msn-ezés közben kreáltam, épp valamiről beszélgettünk, nekem pedig meglódult az agyam, ő meg, hogy huuuh. Hát csak ennyit zárójelben.

Ide tartozik szorosan a legszebb tavasz, ugyanis vele beszélgetve kreáltam a vödröset. Hát ha igaz lenne, a hozzászólásban leírt gondolat, az nagyon szomorú lenne. Ez az egész egy nagyon szép álom volt.

Találkoztál már valakivel, akiből csak úgy ömlött az ihlet, csak úgy eresztett magából önkéntelenül is? Hát ő ilyen volt, visszaadta nekem az ihletemet, és ezért nem tudok neki elég hálás lenni. Remélem megtalálja a neki való pisztránglányt, mert én már megtaláltam a tűzvörös tollazatú gerlémet. Nincs is vörös galamb, ugye, teljesen mindegy, akkor most már van.
És hogy miért nem tudunk igazán szeretni? Feltehetném a kérdést, hogy szerettél már valakit olyan szeretettel/szerelemmel, feltétel nélkül. Az embereket megbénítja a félelem, meg a többi érzelmük is. Miért nem tudunk gyűlölet, harag, félelem nélkül szeretni. Bármennyire is szeretsz valakit, mégis tudsz rá haragudni, undorodni tőle, bírálni őt, holott te sem vagy sokkal jobb, egy embernél sem. Miért nem tudjuk önmagunkat félretenni kicsit, és csak úgy sodródni, hagyni, hogy a világ irányítson, miért nem tudunk megbízni azokban, akiket nagyon szeretünk. Hát csak ennyit egyenlőre.

Épp tegnap voltam az Egyetemen, amikor egy ismerős hang csapta meg a fülem. G&R Sweet Child o’Mine. A csengőhangom volt az. Rajtam kívül a buszmegállóban volt még vagy 4-5 rockersrác, akik egyszerre, reflexből fordították oda a fejüket. Hááát, igen érdekes lehetett, amint előkotrom a rózsaszínű, gitárszólót hallató telefonom, és beleszólok, hogy:

Szia Szivi

Szeretem az ilyet, ha furának tartanak, vagy mondhatnám úgy is, hogy sóvárgok utána. De ez legtöbbször magától is megy, anélkül, hogy bármit is kéne tennem érte tudatosan. :D

Sokszor elgondolkozom, és felteszem magamnak a kérdést, hogy miért érzem úgy mindig, hogyha szürke és átlagos vagyok, akkor annál bármi jobb. Igyekszem úgy élni, hogy ne bánjak meg semmit, amit tettem, ez nem mindig jön össze. Igyekszem boldog lenni. Igyekszem félre tenni a félelmeimet. Ez már többször sikerül. Szeretnék valaha valamilyen elismerést azzal kapcsolatban, hogy költő vagyok, valami olyasmit, amitől úgy érzem, hogy nem hiába kapirgálok. J

Ezenkívül nincsenek túl nagy terveim. Család, munka, és barátok.

Igazán furának érzem néha magam, és szeretnék néha annyira átlagos lenni, és ettől annyira boldog lenni. Szeretnék egyszerű és kiszámítható lenni, olyan ember, aki mindig panaszkodik, hogy miért esik ennyi eső, elázik a cipőm, meg miért kellett továbbtanulnom, mindig csak tanulni. Most is ahellyett, hogy ezt írom, az Büntetőjogot kéne tanulnom, mert nem fogok levizsgázni belőle soha.

De engem boldoggá tesz, hogy esik, mert olyan szép, és végre van hangulatom az Ákos Esőkirály-hoz. J És nem izgat, ha vizes lesz a zoknim, mert legalább felvehetek egy szárazat. Leülhetek az ablak elé egy csésze forró teával, és olvasgathatom a barátom édes sms-eit. J

Hát igen, furi vagyok, és igazából nem gond, sokszor nem értem az embereket, akiknek effektíve többmindenük van, mint nekem. Pl. apukájuk, akikkel leülhetnek meccset nézni. És mégis mindig panaszkodnak. Én boldog vagyok akkor is, ha kimegyek a temetőbe egy csokor virággal, mert tudom, hogy szeretett engem, és boldog lenne, ha látná, hogy mi lett belőlem. És legalább nem szenvedett sokat. Hát ennyit mára. Kifogyott a tintám…