Esther blogja

Belélegzett Élet voltál nekem

Ott és akkor, abban a szobában, gyertyafényben

úszott arcod, s kezed selyme hűvös volt

a forró, ölelő levegőben.

Tündököltél, s nem úgy, ahogy

a szikrázó Nap vakít el fényével -

lágyan folytál keresztül lelkem

zokogó sötétjén.

S nem tudtam, ott és akkor,

s még később sem, hogy mi vagy te nekem -

nem tudom ma sem, de ott zubog még olykor

emlékeimben lágy lényed, azon az estén.

Pillanat volt - nem, több annál,

ott maradt bennem mozdulataid

sercenése, ahogyan papírra hanyatlik

a soha ki nem mondott szó.

S nem bánom, hogy az enyém. 

Átláttam rajtad.

Olykor.

Főleg az elején, mikor még hagytad. 

 S hogy utána mi történt - ki tudja?

Csak szemeidre emlékszem.

Sírtak. Kértek.

Hogy bocsássam meg nekik, amiért nem szerettek. 

...és még ma is, itt, ebben a percben,

nem kívánok mást, csak hogy élj:

ne hazudj magadnak, másnak, ne menekülj,

ne harcolj: de izzon lelked, mint a parázs,

sosem ellobbanón, mégis folyton égőn:

Nem fáj semmi, ha tudom, hogy nem volt hiába,

ha tudom, hogy amit elvettél tőlem:

magadba ittad, lényeddé tetted.

Ezt kívánom csak neked:

Hogy szeress úgy, ahogy én szerettelek.

Elszikrázó napfény tombolhat benned:

Nem ég.

Mert csilloghat valami, ha nem fénylik:

lelked hiába helyezed bele.

Elvesztesz vele

egy létet.

Balga vagy, ha hiszed, lélek-redőzésed elég bármihez is.

Ne hidd, hogy szavad, szíved, tetted, lelked 

Majd megindítja az emberlelket. 

Mert van, akinek megállt az Idő.

Van akinek nem lét az élet:

Csak történés. Csak tett.

De nem érzés.