Írtam...

Egy külső, egy stílus, egy korszak divatja, képe; egy ecsetvonása, egy gondolata, dallama lemásolható, tanulható és átadható. De egy ember lelke nem... mert az mindenkiben egyedi világgal rendelkező áldás.
Valami megmásíthatatlan csoda...
http://www.youtube.com/watch?v=2RYrrlyAeZI&feature=related
.

   Tegnap este egy picit a megszokottnál tovább ébren voltam, mert a napokban sikerült jól megáznom egy tavaszi kiadós esőzés alkalmával és a meghűlés miatt nem tudtam elaludni, így még olvasgattam. Igen, olvasgattam, mert az írásra nem tudtam koncentrálni. El is döntöttem magamban, egy ideig nem is próbálkozom, mert ezt nem lehet erőltetni, ha nem megy. Mintha a betegséggel a gondolatok is kiürültek volna a fejemből. Tehát olvasgattam, aztán nagy nehezen rávettem magam, hogy lepihenjek, de sokáig így sem hagyott a láz aludni. Hajnali negyed hármat mutatott az óra, amikor utoljára fölébredtem, hogy néhány korttyal hűsítsem szomjam kihűlt gyümölcsteámból, aztán végre sikerült elaludnom.

   Reggel úgy ébredtem, mintha a tegnap esti gondolatok meg sem születtek volna a fejemben; csak azt éreztem, mint régebben...le kell írnom újra álmomat. Hiába a torokfájás, hiába a láz..nem érdekelt. Fel kell kelnem..le kell írnom. Gyorsan készítettem egy teát és le is ültem írni. Csak épp nem tudom, hogyan is kezdjem el...

 Amikor az éjjeli tea után visszahajtottam fejem a párnámra, már csak arra emlékeztem, hogy reggel van. A nap gyönyörűen sütött, én szokásos napi készülődésemmel voltam elfoglalva. Még össze kell szednem a szükséges papírokat és indulhatok is, de előbb még iszom egy kávét mielőtt elindulok a városi forgatagba. 

Miközben elmélyültem reggeli kávém zamatában, hangokra lettem figyelmes kintről. Biztosan a szomszédok beszélgetnek egymással. az erkélyen keresztüli néhány szó váltás szokás itt a jó szomszédok között. Nem tanúsítottam neki nagy jelentőséget. Ám a hangok erősödni kezdtek... már nemcsak az erkélyekről, hanem az ablakokból és a parkból is hallani lehetett. Gondoltam, lehet, hogy megint légballon verseny van, csak én nem tudok róla. Tavaly nekem is sikerült néhány szebbet lencsevégre kapnom. Kimentem tehát én is az erkélyre, de meglepettségemre nem láttam semmit, csak embereket, sok-sok embert, akik az eget kémlelték, ahol csak néhány felhő látszott épp, a többi látványt eltakarhatták a toronyházak. No mindegy, nekem indulnom kell...egy utolsó kortyot ittam a csészémből aztán sietve vettem magamhoz a mappám. Amikor néhány lépést tettem a lépcsőház másik oldalán lévő kijárat előtt, az égre pillantva elállt a lélegzetem. Amit akkor ott láttam elkápráztatott, ugyanakkor hatalmas félelemmel és kíváncsisággal töltött el. Ahogy lassan megnyílt előttem az látvány...mintha egy hatalmas égi vulkán lebegett volna a város felé közeledve, hangtalanul. Mintha megnyíltak volna az égnek a kapui az utolsó ítélet napján. Földbe gyökerezett lábbal néztem...ezt látnom kell közelebbről. Féltem. de ugyanakkor valami különös vonzást éreztem a kavargó égi tünemény felé. Mi lehet ez? Azthiszem amiért elindultam otthonról várhat még...most ezt kell tudnom. Néhányan csak álltak és nézték, mint valami ünnepi karnevált, néhányan pedig a városból kifelé vezető út felé haladtak, amerről a felhők érkezésére vártak. Igen, vártak..s ha lesz egy kis szerencséjük és meg nem fordul a szél, akkor meg is érkezik. No nekem nem volt ehhez türelmem. Elindultam én is a város kijárata felé, de ennél jóval messzebbre kellett menni ahhoz, hogy közelebb jussak a látványhoz. Akkor még nem sejtettem, hogy hová is kell mennem és hová jutok...

Csak mentem és mentem az úton, s már nem is vettem észre, hogy réges-rég letértem az aszfalttal borított utakról...csak a felhők "iránytűi" vezettek. Ahogy mentem, egyszer csak egy hatalmas réten találtam magam. Ismerősnek tűnt a hely…mintha már jártam volna ott..csak nagyon régen..mintha visszamentem volna az időben. Ha ez a hely az, amire gondolok, akkor annak a kis tónak is ott kell lennie az út mellett, ahol gyermekkoromban az unokatesóimmal a befagyott jegén játszottunk…kíváncsian futottam az út széle felé, és ott volt! Aztán ahogy megfordultam és elém tárult a látvány, nem hittem a szemeimnek. A mezőn túl, a kis út mellett sorakoztak a házak. Láttam azt a házat is, ahol apukám édestestvére lakott és ami mellette volt, drága unokatestvérem házát is, ahol sokat játszottam gyermekeivel, akik velem nagyjából egyidősek...merthogy nagy volt a korkülönbség köztünk, így gyermekei vették át a szerepét. Rá inkább egy nagyon kedves unokanővérként tekintettem. Vékonyka, törékeny lélek volt, fehér bőrű, gyönyörű göndör fekete hajjal. Korán, fiatalon hagyott itt minket...sokat jártunk össze, így a lányokkal is erős volt a rokoni kötelék. Jó volt látni őket így együtt...

Láttam ahogyan a lányokkal nevetgél a ház kertjében, akik amikor meglátták a felhőket, kiszaladtak a mezőre és nézték, vidáman futkározva a mezőn, nevetve egymás hajába pitypang pelyheket fújva, mint rég. Álltam és csak figyeltem. Forgott körülöttem a világ. Mi történik itt? Hogy kerültem ide..?

Próbáltam megszólítani őket, de ők nem láthattak engem..talán azért mert nekik nem is voltam ott? Nem tudom. Mintha a reggelből egyetlen perc alatt órák teltek volna el. Az időérzékem a bennem lévő kérdések válaszaival együtt semmisnek tűntek.

Már jóval dél után lehetett, amikor éreztem arcomon a nap forró leheletét, ami a közeledő eper színű izzó felhők közül megmutatta magát olykor. Kissé már fáradt voltam. Ez nekem túl sok..túl hirtelen...fáradtan temettem arcom tenyerembe, de ekkor...

sem időm, sem erőm nem volt ahhoz, hogy ami ekkor következett felkészüljek a fogadására. Ahogy álltam az úton, ami kettészelte a mezőt, egészen alacsonyan egy, az égben gomolygó felhőcsodából felém közeledett. Istenem! Már nincs időm kikerülni! Hová is futhatnék, hisz felém tart, hatalmas! Mindegy...végülis ezért jöttem ide, ezért indultam el, hogy felfedezzem közelebbről ezt a félelmetes és vonzó csodát. Ami ahogy közelebb lebegve hozzám, egyre világosabbá vált, míg már egészen közel érve halványrózsaszínű szelíden táncoló köddé vált. Ahogy közeledett, az általa kiváltott félelmeim is köddé szelídültek, de nem szűntek meg végleg. Már csak álltam, és vártam, hogy elérjen ...még valahonnan a távolból hallottam a gyermeki kacajokat...

Aztán eljött az idő. A halvány rózsaszín felhő lassan körültáncolta alakom és hatalmas nyugalommal hintette lelkem. Azt hittem hideg ölelésben lesz részem, mert a felhő csak egy közönséges hűvös vízpára halom ...de nem! Ez a felhő nem volt hideg, hanem egy hűs nyári langyos záporra emlékeztető friss ködtánc...ami nemcsak táncolt, hanem leírhatatlan gyönyörű dallamokkal, hangokkal ölelte lényemet körül. Mintha a dallamával annyit akart volna súgni nekem:

- Ne félj!

Már nem féltem, de még mindig nem értettem semmit… mert ugyanakkor hallottam szeretteim hangját, nevetésüket is a ködben. Lehet, hogy nem is kellett értenem...

Lassan kezdett világosabb lenni, a felhő kezdett körülöttem halványulni, eltűnni. Kinyitottam a szemem. Újra egy ismerős ébredés, újra a madarak reggeli zenéje. Ez gyönyörű, de közel sem volt olyan, amit a ködben hallottam. De ezt most hallom és szép...és élek! Fáradtan ébredtem, mert sokáig nem tudtam a megfázás miatt pihenni, de fel akartam kelni, mert valami hajtott.

   Talán ki kellene mennem a temetőbe… de most nem tudok. Egy dologra azonban rájöttem. Sokakat elveszítettem életem során, akik közel álltak hozzám, rokonok, barátok, kedves ismerősök. Arra is rájöttem, hogy ha valaki hiányzik, és nem lehet velem, már elég, ha csak fölnézek a hatalmas égre, és tekintetemmel megkeresem azt az eperszínű felhőt, amitől már sohasem fogok félni...

s tudom, hogy már soha többé nem fogok úgy nézni a rózsaszínű égi habokra, ahogy azt eddig tettem...

Mindig csodáltam a látványukat, de mára valahogy még többet jelentenek számomra: 

Az életet, a tiszteletet, a megbecsülést, a reményt és elérhetetlen szeretteim közelségét...

 ♫

  ♫

Nem tudom, hogyan kell jól verset írni. Mert én a verset élem, álmodom, s a vers is él engem, bennem. Nekem a "kell" szó az írásnál elhanyagolt eszközzé vált... mert a madaraknak sem mondja meg senki, hogyan kellene énekelniük és mit, mégis teszik, élik a természet által alkotott gyönyörűségüket.

Én csak úgy szeretnék írni, ahogyan a madarak repülnek, énekelnek...szárnyaló szívvel...lélekkel..

http://www.youtube.com/watch?v=sEhfApXUals

Nemrég beneveztem egy Amatőr írói pályázatra Álom és valóság című kategóriában. Azután kaptam egy e-mailt, hogy mielőtt kihirdették volna ki kap helyezést, minden előlegezés nélkül bekerült három novellám az Amazon-kortárs irodalmi magazin legújabb számába.

Most pedig kaptam egy újabb mailt az Amatőr Írók klubjának szerkesztőjétől ezzel a szöveggel:

 "Gratulálok! Az "Álom és valóság" pályázatán "A két tollacska" című novellád nyerte el az első helyezést.
A mellékletben küldöm nyereményedet!"

Mondanom sem kell..még most is alig kapok levegőt... nem pénznyereményt, hanem egy szép könyvet- történetet nyertem...de nekem nem az anyagi dolog számít..hanem az, hogy talán van értelme annak, amit teszek...:)

http://amatorirokklubja.network.hu/blog/amator-irok-klubja-hirei/alom-es-valosag-palyazat-nyertese

...és most itt küldök egy nagy "lélek-ölelést" azoknak akik bíztattak és akiktől sokat tanulhattam!

Most kaptam egy levelet, melyszerint egy Álom és Valóság címmel meghírdetett pályázatra beküldött három novellám már most bekerült az E-bookház és Kiadó, Amazon-kortárs irodalmi magazin legújabb számába.:)

 http://e-konyvbolt.eu/2012/03/20/konyvismerteto-amazon-kortars-irodalmi-magazin-2/