Urban Poéták blogja

Aludj csak  békésen kisfiam,

Én őrzöm álmodat!

Alszik a nap,lehunyta szemeit,

S álmában most könnyezik,

Rólad álmodik.

Csak az eső kopog,

Csendes a város,az utca kihalt.

Mélyen alszik a világ.

Csend honol.

Csak apa horkol.

Ami senkit nem zavar,

De  azért befogom az orrát,

Hátha így nem lesz a versben képzavar.

Már te is csendesen szuszogsz,

Cumid alatt édesen mosolyogsz.

Vajon miről álmodsz?

Anyáról,apáról,

Játékról,kajáról?

Nem tudom,

Csak csodállak.

Te vagy a világom.

Aludj csak kisfiam nyugodtan,

én őrzöm álmodat!

Elszenderültél te is,

Lassan én is,

Előtte ezredszer is

Megsúgom neked:

Anya nagyon nagyon

Nagyon szeret!!!

Szép álmokat!

most nemcsak én vagyok,az egy;

kettő van,egy test;

két lélek...

Szökőár vagyok,ami pusztít válogatás nélkül...

Vagyok nyári zápor,mi felüdít.

Vagyok vihar zajos élet tengerén,

Vagyok a csend,a béke,s nyugalom.

Vagyok fájdalom.

Kétségbeesés,remény nélküli.

Vagyok boldogság,s vagyok hit,erő,tettvágy,bizalom.

(K.C. Shi Hengnek ajánlva) 

Boldog ember vagyok,

az eredeti tudat mély és nyugodt.

Megvilágosít.

Fölszabadít.

Ősi test nyilatkozik meg előttünk,

Felhő és víz leszek.

Nincsenek gyökerek.

Minden üres.

S mindent körbevesz.

Nincs többé zűrzavar.

Formátlan.

S nyitva a boldogságot hozó mező.

Nem nedvesíti víz

a lótusz virágát.

Nem éri zavar

Elménk tisztaságát.

Kóboroltam ismeretlen utcákon.

Mint azon a hajnalon

is,s megláttalak.

Elmosódott,sötét alak

voltál,s ahogy közeledtél,

Arcomba csapott szél

borzolta hajam s 

a száraz leveleket is.

Kétség-érzés elöntött,

Valami bennem eltörött.

Nem vagyunk többé egyek,

Csak meghasadt lelkek.

Velem keményen bántál,

Mint az élet általában.

Talán te láttál,

Bennem valami tartást,

Amit én nem találtam.

Nem tudom ki vagy...

Szeretsz-e,avagy...

Vagyok neked minden?

Ember s isten,

Vagy,

Csak kapaszkodsz belém,

Mert ismertél a felhők felett,

S ez ad reményt...

Neked ez kellett.

És nem én.

Régóta nem írtam egy sort sem.

Üres papírlapokra hajtom csapzott fejem.

Nézem,ahogy a koszos ablakot

tisztára mossa a tavaszi zápor.

S várom...

Az élményt...történjék már meg.

A jelent várom jönni...

Elnehezült pilláim lassan lecsukódnak,

Őrült vízióim vannak.

Álmom egy pohár szeszben ölt testet.

Elnyomom karomon az utolsó csikket.

Az asztalon vonaglok,mint egy szajha,

Bárki megkaphat,ha nem

A szék alá hányok...

Minden nap várakozással telik,

S elfog a pánik:keressek egy másik

várost?

Megint?

Talán más országot...

A tengerparton ülnék és

ugyanígy szenvednék,bár énemmel 

elhitetném,

Sose láttam még ilyen naplemetét.

Mégis sírnék.