EDY blogja

Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer

sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást

nyújt nekem. Így érnénk fel a hegyre mi ketten, ahol sok

percet töltöttél már nélkülem, -álmaid útján,

csendesen. Én azt kívánnám; tenyeredbe tegyél, és

fénytelen, árnyas házamat úgy simogasd, ahogy arcod

fújja az alkonyi szellő. Pirkadatig figyeled lágy

ívem, s reggel olyan szépnek látsz, mint amilyen szép

most a felettünk felragyogó nap. Szíved örökké

engem akar maga mellé társul. Nem születik szó

benned a vágyra, amellyel kívánod, hogy a csontom

hajlékod legyen. Akkor megtöltöd meszes, árvult

testemet egy soha nem múló szerelemmel, a fákat

nézed, s érzed; meghallgatta imáidat Isten..

Sosem láttad könnyeimet,
hitted mindig mosolyom.
Szelíd lelkem még felijed,
ha ruhámat gombolom;

észre ne vedd bánatomat,
hogy odvában fáj szívem,
meghasad a négyes fogat,
mellkasomban lágy ívben.

Fáradt vagyok, fogytán erőm
gyenge virág két karom.
Csontom mélyén sorvad velőm,
pillantásod vigaszom;

szemed kékje pajkos felhő,
messze űzi kínomat.
Nevetésed csilingelő,
tőle a seb lelohad.

Sosem látod könnyeimet,
őriz csendben mosolyom.
Szelíd lelkem még felijed,
ha ruhámat gombolom.

Levetem ruhám, mint a fák,
mikor télbe mennek át.
mily szűzi ez a tisztaság,
melyet hintek ma reád.

Levetem ruhám, mint az ég
mikor éjből fénybe lép.
Ringat a vágyunk,- hintaszék,
végtelenbe érve szép.

Levetem ruhám, mint a nász,
mikor magát feledi.
Testemen úrrá lesz a láz,
szende angyal befedi.

Volt éltemben olyan perc, melyben sírva akartam,
hogy társam ne legyen, csak a néma magány ölelését
vágytam, s aztán mégis elűztem bátran:" Eredj hát,
lelkemből takarodj, többé már nem leszek ágyad!"
Szívem még boldogságért áhítozik egyre...
Vár a parázs, izzó szerelem, fala biztos, edzett kő,
árnyékában megpihenek, ha nehéz csata fáraszt.
Háta mögé elbújok , az életet úgy figyelem, vagy
azt játszom, mellette milyen könnyű a keresztem,
és reggel, ha tekintete rám ragyog érzem; a társam
lesz, míg elnem szólít házamból a kegyes vég.

Hallgatok és amikor simogatsz, nézlek mosolyogva.
Jólesik álmomat ébren látni szemedben,  ahogy halk,
tétova léptein útra kel,  és kecsesen kibomolnak
angyalszárnyai; többé már nem tűnsz idegennek...
Annyira vagy hozzám közel, elhúzódni ne vágyjak,
s míg ölelő karod érzem vállamon, elhiszem érted,
hogy minket nem pusztíthat zord, fosztogató tél,
és igazul nyílnak majd sírhalmunkon a rózsák .