Dragunov blogja
Szerelemszilánk...
Én nem ezt akartam...
Néha van úgy, hogy már nincsen magyarázat,
Már nincs kölcsönös tisztelet s nincsen alázat.
S mire rájövünk, hogy már nem csak a könny áztat,
A fejünk felől adja el a volt párunk a közös házat.
Semmi sem szent mikor e két szív haragot ont,
Ekkor érkezik el az a szinte kivédhetetlen pont.
Mikor eltékozoljuk a közösen épített otthont,
S egyikünk a másik sírjánál pezsgőt bont.
Pedig minden szépen indult és szerelmes lettem,
Mindenem mi volt a Te kezeidbe tettem.
Széthullt szívem darabjait gyorsan összeszedtem,
Általad végre teljes ember lehettem.
Javítgatni kezdted az összes súlyos hibám,
A szerelmed ereje még máig is kiráz.
Általad lett élhetőbb ez a körülzárt kis világ,
De a szemétben landolt az első Neked vett virág.
Nem értettem semmit, csak pislogtam zavartan,
Beszélni próbáltam, de inkább csak hadartam.
S bár lehet, hogy nem tudtam s a szívedbe martam,
Hát, így utólag üzenem: Én nem ezt akartam!
Egyre nehezebben tudtam a fájdalmat feledni,
Megtelt már a lelkem s nem volt hova temetni.
Pedig én még nem tudtam ennyire senkit szeretni,
Mégis azt hiszem, hogy mást kéne keresni.
Te is sokkal jobbat érdemelsz nálam,
Persze, ha sírni akarsz, gyere itt a vállam.
De azt ne várd el, hogy benned magam megtaláljam,
S önmagam egy álarccal összeboronáljam.
Számomra Te vagy a legnagyobb kincs,
Viszont míg a hibáidról fogalmad sincs.
Addig nem köthet Hozzád lélekben bilincs,
Szívem ajtajáról elveszett a kilincs.
Hiszem, hogy az idő majd mindent meggyógyít,
S lehet, hogy lesz, majd ki közben meghódít.
De tudd, hogy bármit is mond, biztosan lódít,
Mert, ahogy én, szeretlek, az mindenen átordít.
Ezt a verset hagyom magam után, mint életjelet,
S majd ha elolvastad remélem, írsz nekem levelet.
Remélem, láthatom még a mosolygó szemedet,
S boldogan mondhatom ki végre a nevedet.
S az is lehet, tudom, hogy már nem is akarod,
Mert találtál egy jobbat s inkább Őt öleli a karod.
És látni fogom, ahogy szívedet előlem takarod,
De én szeretni foglak akkor is, ha nem akarod.
2010-09-15 (16:00h)
Álmaink sírja...
Lakatot a szádra…
Még zuhog a papíromra lelkem könnyzivatara,
Még az utolsókat rúgja életem legszebb nyara.
De az ablakomon túl már toporog az ősz,
S nem érti a nyarat, hogy nálam miért időz.
Az asztalomnál keresek ritmust-e dalnak,
Míg a fák között odakint, szerelmes levelek halnak.
Sajgó sebeket tép fel bennem ez a festői kép,
Ahogy a nyár helyébe a mogorva ősz lép.
Én sem voltam mindig ennyire lírikus alkat,
De a romlottság bennem már régóta hallgat.
Annak idején nem volt ennyire komoly a tét,
Több csajt akartam csupán és még több lét.
Nekem soha nem adtak tényleg semmit ingyen,
És vért izzadtam azért, hogy bárki nekem higgyen.
Rendszeresen vertek az újgazdag vagányok,
S csak nevették sebeim a szőke diáklányok.
Sosem vettek komolyan én bármit is tettem,
Pedig mindig őszinte tiszta szívvel szerettem.
S ez máig is így van, és ha bármitől is félek,
Szemtől – szembe intézem, igen én így élek.
De a reményt a szívemben mindenhova hordtam,
És nem szegte a kedvem az sem, ha csalódtam.
Persze azért belül ott mindig is fájt,
Hogy mi legjobban inspirál, pont az képez akadályt.
Pedig azt kaptam, amit egy magamfajta érdemel,
Miközben senkit sem izgatott, engem mi érdekel.
Pedig nem akartam sokat csak egy kis szivárványt,
Egy a váramat őrízni tudó királylányt.
Hosszú ideig kerestem és sok helyen jártam,
Míg megtaláltam, akit a szívembe zártam.
Máig is tisztán emlékszem arra a napra,
Én komolyan nem ismerek máig se magamra.
Önmagam számára erre az óta sincs mentség,
Csak bámultam, mint egy rakás szerencsétlenség.
Szívembe az üresség helyére szerelem lépett,
Hisz addig még sohasem láttam ennyire szépet.
Te nem szóltál semmit, csak csendben mosolyogtál,
És észre sem véve, hogy engem kézen fogtál.
Vezetni kezdtél az ismeretlen felé,
Minek az értéke most mindennél többel felér.
Nekem semmim sem volt mégsem néztél le engem,
S egyedül Te voltál képes rendet tenni bennem.
Kitartottál mellettem bajban, s betegségben,
S hittem egymásnak lettünk teremtve az égben.
Te lettél az én Pongim én meg a Te Babód,
S én bíztam abban, hogy Tőlem a legjobbakat kapod.
Pedig a kezdet kezdetén nem hittem kettőnkben,
És tovább kerestelek számtalannyi nőben.
Éjszakákon keresztül lelkem sziklaszirtjén ültem,
S bár nem hiszed, tudom, de sosem voltam hűtlen.
Nem hajtott vágy, mint Te előtted szinte mindig,
Benned leltem arra, ami igazán beindít.
S, most ahogy a tollam ezen a papíron halad,
Lassan megértem, mennyivel több lettem általad.
Lassan felfogok mindent s lassan tisztán látok,
S már érzem, hogy minden nélküled telt percem átok.
Észre sem vetted s már boldoggá is tettél,
Pedig idegen voltam még s nem is szerettél.
Csóróként is bátran fogadtál el engem,
Feltámasztottad a rég leölt embert bennem.
Felnéztem Rád s az Istenem voltál,
Én meg az imádód, aki általad jól jár.
Bárcsak örökre a szívedben laknék,
Szemeid mosolyáért bármit megadnék.
Szeretni akarlak, pedig hát, sohasem kérted,
S én az egész világot lemészárolnám érted!
A szerelmünk szent és sérthetetlen,
Általad végre önmagam lehettem.
De mára már valamit nagyon eltoltam,
Eltörtem a kincset, ügyetlen voltam.
Most könnyektől áztatva verem a falat,
Elveszett a gyémántunk, ez csak a foglalat.
Pedig rengeteg dolog még máig hozzád fűz,
De ahogy Rád nézek, már sehol az a tűz.
Már nem úgy nézel rám, ahogy kezdetben,
A szerelmed helyett csak egy kolonc lettem.
A szemedben már csak a düh és a harag csillan,
És írhatok én bármit most, ha a szerelem elillan.
Én nem vagyok költő, csak egy béna kis írnok,
Nekem nem kell a szeretni akaráshoz indok.
Pedig próbáltam levenni a válladról a terhet,
Soha senkihez nem írtam ilyen sok verset.
Persze vannak helyzetek mikor kevés a szó,
És pár, rímmel végződő mondat nem elég jó.
Három évig szerettelek mindig feltétel nélkül,
A közös emlék majd meglátod, idővel megszépül.
Nem voltak nagy nyaralások és drága ajándékok,
Se érdekből megtöltött vastag borítékok.
A szerelmünk volt a mi közös vagyonunk,
S most ezt elvesztve mind a ketten vacogunk.
Valahogy homályos lett minden s már senki nem boldog,
Köztünk úgy nagyon úgy tűnik, hogy elhaltak a dolgok.
Ha a szemeidet keresem, Te már másfelé tekintesz,
Már nem ölelsz úgy, mint rég, csak magadhoz intesz.
A randink után csupán rossz szájízed marad,
S nem szerelem ég a szemedben, hanem harag.
Azzal, hogy azt a sok fájdalmat egymásra úgy ontottuk,
Mára már mi köztünk volt tényleg elrontottuk.
Bár még látom, ma is várod a megszokott dicséretet,
Pedig régóta nem engem látsz csak egy fura kísértetet.
Magamban keresem már a valóban rám mosolygó arcodat,
És féltve őrzöm az egyetlen pici nekem rajzolt rajzodat.
Mint valami kabalát, mint egy varázs amulettet,
E kis gesztussal szívem boldoggá tetted.
Mindennek vége, már mert süllyed a bárkánk,
Bár meg is menthetnénk magunkat, ha látnák.
Hogy mi üti a lékeket a közös hajónk testébe,
Miért hagy minket elveszni a felejtés vesztébe.
Én nem tudom mi lesz, s nem tudom, mi jön,
Újraélesztett szerelem vagy jótékony közöny.
De azt érzem, hogy ez itt nagyon fáj belül,
Persze ezzel jár, tudom, de így túl sokba kerül.
Én, szeretlek, de ez mára már kevés belátom,
De ha ez teremt békét, a szívem hát bezárom.
Az én lelkem ezt már ugyanis nem bírja,
S majd zarándokhellyé válik az álmaink sírja.
Addig is a reményt nem adom fel én soha,
Legyen a sorsom is bármilyen mostoha.
Továbbra sem tudok úgy nézni Rád, mint csupán barátra,
És legbelül még hiszem, hogy Lakat kerülhet a szádra.
2010-09-13 (15:00h)
Kívül tágasabb...
Kívül tágasabb…
Odakint zivatar tombol és zokog az égbolt,
Ennyire nagy vihar már nagyon rég volt.
Tollamból a betűk most nem igazán jönnek,
Selymesre áztatták a papírom a könnyek.
Odakint dörög, csattog és villámlik az ég,
Vajon gondol-e rám az kit úgy szeretek még?
Vajon eszébe jutok-e, vajon suttogja a nevem,
Vajon képes megérteni, mennyire szeretem?
Odakint dühöng és tombol már minden,
Pont, ahogyan az én lelkemben itt benn.
Rég nem tudom, hogy mi, ami lenyugtat,
De a düh engem a pokolba juttat.
Dragunov