Bensőséges beszélgetések - önmagunkkal

A sors kétszer ugyan azt az ajándékot nem adja.
Először megmutatta, mit veszíthetsz, ha nem vigyázol.
Aztán törvényszerűen hibázol, elveszíted és egy életen át vágyva rá keresed azt,
vagy hasonlót. Siratod, vágyakozol, és bánatos vagy. Aztán egy idő után lemondasz végleg róla.
Szíved kemény lesz, nem tudsz sírni sem. Szürke lesz minden. Csak élsz, levegőt veszel, csak küzdesz.
Túlélsz.
Ha mégis olyan kedves vagy számára, és abban az Isteni kegyben van részed, hogy megkapod újra,tudd, az szebb, igazabb, és őszintébb.
Becsüld meg ezt a kiváltságot, és mindenáron harcolj érte. Ne hagyd még egyszer veszni.
Légy önző, ha az kell ahhoz, hogy boldog légy.
Tanultál a hibáidból, nem igaz?!
Akkor most légy olyan, amilyen vagy!

Hát tudod mit?! Én kitaláltam!

Annyit mindenért magamat hibáztattam…

Felesleges

Bár, ahogy nap, nap után múlik,

A sok rossz megszépül,

Csókod még éget, emléked még fáj,

De ez talán örökös.

Ezzel kell élnem, már megértettem;

Menni fog, most így érzem.

Annyi ajándékot adhatok magamnak,

Annyi szép van még a csókodon túl.

Majd élvezem a felnőtt létet.

Határaidat átlépve, magamban kutatva;

Amitől te féltél, másnak a világ,

Hát megadom, és most már tudom

Nem dac, mi vezérel, csak van éntudatom!

Ha kellek, hát gyere, itt maradok örökre,

Hálás vagyok neked, soha nem feledlek

Köszönöm a sok tanácsot, a tanítást,

Okosabb lettem, bár nem neked…

És úgy is van más értéked – látszat

Becsüld meg azt, vigyázz rá,

Élj vele boldogan-gondtalan,

Ezt kívánom neked!

Tanultam Tőled, mint mesteremtől;

A leckét feladtad…

Olyan maradjak mindig, amilyennek

Megszerettél,

Ezt akartad…

És itt –bár talán tudattalan-

Hibát ejtettél…

Hisz általad változtam, ahogy a helyzet kívánta,

Ahogy éppen szerettél…

Megtanultam, mit feladtál

és, mint eminens, az elsők közül való,

Felelni akartam…

Most, akár, mint jó segéd,

Vihetném utánad a könyved,

Rohannék krétáért, vagy táblát törölnék;

Mindegy, csak melletted lehetnék…

Mit kezdjek most a tudással,

Az általa nyert hatalommal,

Ha ezt csak Ő érti?!

És miért kellett csalódnom

A csodált oktatómban,

Ha ő a könnyebb utat választotta,

És az egész nem érdekli?! :)

Mikor már azt gondolnám, nélküled élek, nem látlak, és nem kereslek.

Mikor már azt érezném, hogy nem emészt fel a nélküled való lét.

Mikor már magamra erőltetném régi, nélküled való életem megmaradt foszlányait.

Mikor már élvezném hajtani a kereket, mikor már akarnék újra mosolyogni.

Akkor újra rám törnek az emlékek, rám zuhannak a múlt történései.

Nem a szerelmes csókod hiányzik és nem a hangod hiánya emészt fel.

A tudat, a bűntudat, hogy neked adtam magam, ez fáj a legjobban.

Neked adtam magam, és meg sem győződtem, hogy valóban kellek e.

I…I

Minden falatnál küzdök az emlékekkel. A betegségem emlékeivel.

Eszembe jut a rémség minden apró részlete… újra átélem, és küzdök.

Akkor hallom a hangod, látom szikrát szóró szemeidet:

„Most gyógyítsd ki magad, nem érdekelsz!”

A kegyetlenséged hátborzongató volt. Megtört századszor, ezerszer.

Kigyógyítottam magam, Nélküled!

Nem volt könnyű, de féltem a haláltól. Gyenge voltam.

Lenyomat.

Ezt hagytál rajtam. Örök bélyeget, hogy valaha szerettük egymást.

Hogy valahol, ebben a nagyvilágban van egy másik felem.

Aki az enyém. Aki félelmetes dolgokra képes.

Aki, ha akar a halálba kerget, vagy a mennyországba repít, vagy, ahogy most, a

közönyével hatalmas falakat épít.

Legalább most hagyj! Ha nélküled akarom… ha annyi büszkeséget visszavettem, hogy nem akarok vesztett háborúba menni. Nem akarok csatákat nyerni.

Hagyd meg nekem ezt a kis naivitást még! Nem rombolj többé, kérlek!

Minden nap ébredni, hajtani, menni…

Minden nap úgy tenni, mintha nem

Történt volna semmi…

Miden nap lenyelni egy kisírhatatlan könnyet…

Mosolyogva okozni másoknak örömet…

Akkor még ehhez a remény erőt adott,

Ezt az erőt nekem csak te adhatod.

Most, egyedül, árván erőt csak

a gyengébbtől kérhetek;

cserébe csak segítő kezeimet nyújtva élhetek.

Nélküled is élet ez, fel nem adhatom,

míg van ide akaratom.

Fel kell nőnöm ehhez is,

örökké sírni nem akarok,

Csak néha-néha leírok egy