Váróterem

nyúlszív verése toroktól késig

irtózó ujjam teknős-

páncéljára vérzik.

a víz! a bor! nádasba vele!

dicsértessék Isten

első embere.

hasított pata rata-tata-trappan

csend lesz a jordán-

parti városokban.

mert megjött, kinek ölelés a szája

íme aki el…! íme

az ő Báránya.

szamárra fel-szamárra mindenki!

így illik az arany-

kapun át bemenni.

a nép? a nép az istenadta...

csak hunyorgott a Naptól, 

de szívében már akkor

megtagadta.

Egy pillanatra csak, de megállt ott:

figyelte a zúgó sokaságot,

és a vadember vérágas szemét.

„Enyém az út”- mondta –„és a tiéd”.

Alámerült, majd bűneit,

-akár a kacagást a torkán-

elmosta a kavicsokat

egyengető Jordán. 

Sorsod a világ igazsága,
ne szórd el a magot másra,
én sem azért írok, hogy "legyen"-
írok, mert másképp nem tehetem
jóvá, amit megszabott a törvény,
Nap vagyok az elhagyottak földjén,
és kenyér, a búza fehér teste
töretik meg emlékezetemre.

Ahogy én is állok:

A tengerek szemén,

hol a legmélyebb árok

partján sem marad

számolatlanul a fény.

Hogy ne legyen több élő,

vagy születő anyag...

Bocsáss meg nekem,

ha megváltottalak.