Váróterem

két dobozzal szívok
egy nap három vagy
több ha nem számolom
hatkor kelek a kávé nyersolaj
füst munkába indulás
villamossal gyártelepek
közt húsz éve zárva
elsüllyedt büszke
birodalmak a falun
neveltek dombok
legelők fák vadnyulak
az esők amikor napokig
éreztük az erdők szagát
'ebéd' kiáltott anyám
tudta mindig közel vagyok

a fű beton lett fáim
tízemeletesek a városban
nem tudják nevem vagy
köszönnek nem tudják ki
az apám elmegyünk egymás
mellett ha szomszédok
vagyunk is és szótlanul nézzük
a kijelzőt a liftben vagy a
kezünk de sohasem egymást.

huszonhét éves lettem én
fejemen mennyi tettemért
kamu
hamu
 
aki fontos volt jól ismert
nem számít ha pofán is vert
durva
murva
 
mire nekem nem is tellett
elvettem szépen ha kellett
bolti
holmi
 
a világ mint tiltott vegyszer
bújik gyümölcsön nem egyszer
szeret
s szarat
 
beálltam én is a sorba
fekszem veletek a porba
adok
kapok
 
ha írtam is pár jó verset
nekem egyedül az tetszett
ami
ima
 
mert ha úgy is fordul minden
szánkba teszi majd az Isten:
szakács
az ács
 
ingyen adtam mikor kérte
most is odaadnám érte
szívem
s szavam.

...

Mindig méjre nyúlok
vissza le az alapokig
az elmét megbontó zajokig
csend és Isten háta mögé
hányásként ömlő szavakig.
Elmegyek

-1999-

Így az ember örül. Jobban mint a fáknak.
Acélmementót épít angyalhalásnak.
Büszke lett.
Nem fél már, csak szorong,
mint a legrútabb istent
kívánta meg őt a Napkorong.
Túl sok vágy embernyi anyaghoz
visszatér az anyagtalan maghoz
mozdulatlan ujjain pihen.
Még itt is játszik:
megnézi arcát a semmiben.
Az imából csak egy darabot
szorít és gyűröget halálig
- gyűlölne akármit -
Legyen meg a te akaratod.