Váróterem

Neve sincs. A halottak
csontjain tanult meg járni,
és sziklák közt árnyéka megragadt.
Nem követi álmatlan szemével,
s nem tartja számon éveit a Nap.
Kortalan és könnyű lett,
mint a lerajzolt madarak,
vagy csecsemőarcok egy régi
dagerrotípián.

Sötét üres ég és csendje
fordul át a reggelekbe.
Merre vagy?

Rég megrontott ártatlanság
bőrét fehér savak marják.
El ne hagyj.

Hangafűben kicsi lábak
kígyók lágy neszére várnak.
Hercegek.

Tüzet rak és letört gallyak
helyén merednek a varjak.
Bennetek.

2010.06.29.

Reszket az égbolt

szikra a csillag

éled a régvolt

újra ha pirkad.

Éjszaka tarts meg

félek a fénytől

nincs hova mennem

állok a lépcsőn.

Aljas a napfény

édes az álom

látom a széken

ülni a lányom.

tűnik a lábnyom

érzem a csókját

égni a számon.

Teste csak árnyék

nincs kire bízza

szürke halottját
őrzi a sírja.

2010.06.21.

Talán ha megtanulnád a szereped
végre te is víznek látnád az esőt,
és nem áznál bőrig mindig mielőtt
tapasztalhatóan tényleg eleredt.
 
Talán ha nem a közelgő dolgokat
figyelnéd és nem azt sejtenéd belül,
ami végképp, elkerülhetetlenül
történik meg veled, lennél boldogabb.
 
Talán ha úgy írnál hogy azt megértsék,
s fogaid mögül látszana az érték,
lennél kortalanból végre kortárs.
 
Elég lett volna kezdetben a semmi, 
mert nem egyedül akarnád megenni
egy esztelen világ összes mocskát.

2010.06.25.

hogy pontot raksz a neved után
hogy gyűlölöd a lámpák fényét
hogy a szavaidat inkább
saját szemeiddel mérnéd.
 
hogy kacagva a pusztulásban
átkoztad meg minden versed
hogy sajátjaid közt is
megmaradtál idegennek.

2010.06.23.