Váróterem

Lassan tíz éve áldozom a fáknak,
mégsem nőtt a helyedre senki,
aki lát, az két árnyékot láthat,
mert nem tudtalak téged eltemetni.
Magad kötötte nyakkendőben fekszel,
amíg helyedért félre nem kapálnak
és megértő, nagy varjúszemekkel
ringatják majd üvöltő anyámat.

Kár érte. Tulajdonképpen
élhetett volna tovább is;
a mélyedés a kanálban
ettől még persze megmarad,
 
az emberiség többi
korszakalkotó- és -bontó
vívmányával együtt. Tehát
lesz mivel ennünk a levest,
 
félreértés ne essék.
De könnyen elképzelhető,
nagyon könnyen, hogy az egész
"vele-együtt-levesezés"
 
kevésbé lesz örömteli
nélküle.

Neve sincs. A halottak
csontjain tanult meg járni,
és sziklák közt árnyéka megragadt.
Nem követi álmatlan szemével,
s nem tartja számon éveit a Nap.
Kortalan és könnyű lett,
mint a lerajzolt madarak,
vagy csecsemőarcok egy régi
dagerrotípián.

Bamba nép és félrevert harangok,
kertek alatt járó
Kati hangját hallod.
 
Férfiszag és asszony lesz a lányból,
sziromkoszorúban
Kati vele táncol.
 
Folyosón ha felsírnak az árvák,
riadt nevelőnők
Kati arcát látják. 

Ártatlant ha láttok barna koporsóban,
utolsót még bennük
Kati szíve dobban.

Dezső Katalin emlékére - 2010.06.7.

Száraz csikk a pénze,
mindig magának fizet
pár rövidebb percet
ha fájni kezd. A hideg.
 
Kibírná? Ott belül is
egyre jobban fázik:
A semmiért is lassan
megfojtana bárkit.

2010.05.31.