Pihenőké

Nem bántalak, nem temetlek,
Nem gyűlöllek, nem szeretlek.
Nem kívánom halálodat,
Nem zavarom meg álmodat

Nem vádollak, nem kereslek,
Szent oltárra nem helyezlek,
Nem misézek, nincs rekviem,
Nincs sírig tartó szerelem

Megálmodtál, s álmodtalak
Jöttél bár én nem vártalak.
Most így túl a végek végén,
Hagyjuk végre egymást békén

Hát, tudod  nevetnem kell,hogy azt hiszed…ezzel bármit elérsz!

De hagyom, mert  kell neked…ez a kényes siránkozás,

Bár nem akarom, hogy csüngjön az orrod…a földet túrva,

Elég ha én tudom…hogy a szemtelenség mindig ott szúrja

az oldalad, ahol én állok …

És igen,azzal is tisztában vagyok,hogy te ezt még nem érted,

De mivel  elég gyenge ember vagy…bátorságod nincs,

ezért nem kérded…

Én meg  hagyom,s fürdök a cinizmusodban…

Hisz voltam én már céda, meg mi egyéb,

Hát most vissza nyújtom neked a kenyered felét…

Edd meg amit főztél…

És majd meglátjuk ki fájlalja jobban a fejét

A kimondott  dolgokért…

Ti műértő szakértők, kik oly okosak vagytok,

Levegőhöz és szóhoz vajon engem is hagytok?

Talán ti vagytok az én Senecám?

Kik gyilkost neveltek belőlem?

És végén majd úgy döntötök,

Hogy „CSINÁLJON AMIT AKAR FELEŐLEM”?

Nevetnem kell rajtatok…

Hisz én, az őrült Néró vagyok.

Hát miért ne tehetném meg

Hogy rátok gyújtok mindent

Mi nektek szent…???!

Kik vagytok ti nekem,kedves honfitársak?

Kik önszorgalomból egymásnak sírokat ástak.

Szentségtörő szövetségekbe bőszen belementek,

És engem oly fiatalon utamra engedtek.

Hát csodálkoztok,ha lányotok néha megbolondul?!

Ti okoskodók,lelketek már csak Isten szavára kondul?!

Ha az én szavam rátok már nincs hatással,

Sújtson az ég rátok haragvással…

Ha nem láttok orrotokig,mert elvakít az önkény,

Ne emlékeztessen rátok semmi,csak egy öntvény.

Kedves otthonotok sírján csak ennyi szerepeljen:

"Született 1920-ban,Vérfalva közepén

Meghalt 1946-ban még a „vasfüggöny” elején

Mindenki akarta,mégsem kérte senki

Talán ezért kellett oly korán koporsóba tenni."

Sokan látják… s már én is,igen!

Hogy a költészet rég parlagon pihen

Nincs semmi, amit kitehetnék étekül nektek mára

Tegyük hát ki a Művészetet az utcára

Had láthassa bárki… s rúgjon csak bele

S játszon mint gyermeki játékkal… könnyedén vele

Húzza rá teljesen a vizes lepedőt

S tettesen neki hamis, csalfa szeretőt

Fossza meg minden ékes krőzusától

Válassza le csontját a mézédes húsától

Tegyük csak ki gyorsan… az ablakba vele

Had fájjon mindenkinek, hogy mit tettünk vele

Hogy ronggyá égettük gyönyörű ruháját

S elszedtük tőle arany koronáját

Bűnhődnünk kellene, de mi inkább azt tesszük

Hogy amije megmaradt, azt is magunkhoz vesszük

Ünnepi táncot lejtünk drága teste körül

S minden dilettáns(köztük én is)ész veszejtve örül

Hamuvá égettük…nincs többé Művészet

Se tánc,se zene,se rím se költészet

Tegyük hát ki…vessük az utcára

S úgy égessük,…hogy többé ne akadj nyomára

Nincs szerelem…nem létezik

Csak az az idióta Ámor szerencsétlenkedik…

Néha ha éppen erre akad dolga,

Nálam is benéz pár pillanatra.

De hamar arrébb tolja azt a kövér farát,

Mert én aztán nem leszek számára „jó barát.”

Vagy jól bevált kedves naiv drága kislány

Kinek számára mindig akad méreg,silány

Próbálkozás mondhatom részéről

De én már régen leolvasom a képéről,

Hogy mi a frászt akar már megint

És kirúgom, ahogy illik… módja szerint

Neeem fogja rebesgetni nekem a szárnyait

Mert egy kettő letöröm szerelmes álmait

Jól meg vagyok nélküle…nem kérek nyilából

Legszívesebben kiűzném a kerek világból