Pihenőké

És lesznek majd idők, mikor nem ülök itt;
Szemembe gyűröm a pillanat ráncait,
Hogy ne csak úgy lássak, ahogy mindenki más:
Színt hangnak, szerelmet mint méla látomást,
 
Hogy ez az ér, mi itt lüktet bennem régen,
Ne csak önzően fájjon, vibráljon, égjen,
Hanem ha kell, itasson át más hatalom:
Legyen hontalan társam az irodalom

Csak csönd... És zenél az éj.
Benned, bennem, titkosan.
Csak húzza bús vonóját
Míg a holdvirág fogan
 
Néha megtörik a fény,
Elfogy az emberöltő,
Dalol, zeng a tűzmadár,
És hallgat a "víg" költő
 
És emésztik a rímek!
Ó... alliteráció!
Tollat!Papírt!Életet!
Pezsgő konspiráció!