Dériné Bodnár Márta blogja

  1970 és 2000 között - remélem, hogy jól emlékszem az időpontokra - hazánkban a népautó a Trabant volt. Ehhez sok-sok évi várakozás után bárki hozzájuthatott, aki szorgalmasan dolgozott. Volt aki azért vette, mert drágábbra nem futotta a jövedelméből, volt aki azért, mert keveset fogyasztott, de akinek Trabantja volt, mindenki szerette. Mindenüvé el lehetett vele jutni. Ez a család, akikről írok, bejárta vele Magyarországot, és Európa nagy részét a Balti-tengertől a Fekete-tengerig.

 Kati fodrász volt, Lali - a férje- a városban dolgozott egy gyárban. Egy kislányuk volt ekkor. Amikor az első ezer forintot félretették a kocsira, vásároltak egy autóstérképet is 26 forintért. Ez most is meg van még, de már ronggyá utazták. Az első befizetéstől számítva hat év várakozás után kapták meg az autót. Akkorra már mindketten el kezdtek tanulni vezetni. Amikor Lali reggel elment vizsgázni, a felesége összepakolt több napi élelmet, ruhaneműt, sátrat, mert első útra a Zempléni hegységbe szerettek volna menni. A gyermek, és az édesanya az ablakban könyökölve várta a családfőt. Ő már messziről integetett, hogy megkapta a jogosítványát, mehetnek kirándulni.

 A kis család boldogan elhelyezkedett az autóban, és útnak indultak. Az első  napi úticél Boldogkőváralja volt. Lali vezetett, a többiek a tájat figyelték. Kati, aki már tanulta az autóvezetést, csak még nem volt meg a jogosítványa, szintén szeretett volna vezetni, de a férje nem engedte. Nem akart összetűzésbe kerülni a rend őreivel, ha igazoltatáskor megállítják őket. Útközben csak egyszer álltak meg, Szerencsen. Ez a város az egész Hegyalja, és a Zempléni-hegység kapuja, az Alföld, és a hegyvidék találkozásánál, a Szerencs-patak, és a Takta egybefolyásának közelében van. A vár azt megelőzően bencés apátság volt, majd ennek épületeit alakította át Izabella királyné várrá. Királyi birtok lett, majd a Rákócziak tulajdonába került. 1605.-ben Bocskai Istvánt itt választották meg erdélyi fejedelemmé. A Rákóczi-szabadságharc leverése után az udvarhoz közel álló főurak kapták meg adományként. A Várkastély utolsó tulajdonosa a Szirmay család volt. A kapu felett ma is látható a címerük. Bent két kiállítást is megnéztek. A helytörténeti kiállítás volt az egyik, ahol Szerencs, és környékének a történetével ismerkedtek meg. A másik, ami a kicsi lányukat jobban érdekelte a képeslapgyűjtemény volt. Ezt a félmillió darabból álló gyűjteményt egy itt élő orvos, dr Petrikovits László ajándékozta a múzeumnak. Itt hosszan elidőztek. Érdeklődve nézegették az 1870.-től összegyűjtött érdekességeket. Mielőtt tovább indultak volna megkóstolták az itt készített szerencsi csokoládét is. Rövid pihenő után tovább indultak Boldogkőváraljára. Boldogkő-vár romjai 367 méter magason áll a település felett. 1383.-ban itt már állott a vár. Tulajdonosai: Brankovits György, Hunyadi János, Szapolyai János. Egy ideig itt tartózkodott az első magyar helyesírási könyv szerzője is: Dévai Bíró Mátyás. Ez 1530 körül lehetett. Balassi Bálint is élt itt, sőt számos verssel, levelekkel gazdagította az utókort, melyek e falak között születtek. Katiék mindezzel tisztában voltak, mert régen tervezték már ezt az utat. Úgy határoztak, hogy nem mennek be a felújított vár túristaszállóvá átalakított részébe, hanem a vár tövében húzzák fel a sátrukat. Elhelyezkedtek, és előszedték az elemózsiájukat. Az élelmiszert egy nagy szürke szatyorba pakolták. Ott volt többek között egy nagy lábas pörkölt is. Ennek egy része az úton  kiborult a szatyorba. Ez nem zavarta nagyon őket. Elővették a kenyeret, és kitunkolták a finom zaftot is. Megszomjaztak, és mivel már az italkészletük fogytán volt, autóba ültek, és a legközelebbi boltba mentek. Ott Lali bement a boltba, addig Kati nevetve átcsusszant a vezető ülésre. Az üzlet előtt ácsorgó járőrök egykedvűen figyelték a családot. Így visszafelé a várhoz ő vezetett. Körbejárták a várromot, elképzelve, hogy melyik helyen mi állt egykor, majd elfáradva, új élményekkel gazdagodva nyugovóra tértek.
 A két felnőtt kora hajnalban még pirkadat előtt felébredt. Hogy ne zavarják a még alvó kislányukat, kibújtak a sátorból, és sétálni indultak. Már nem volt sötét, világosodott, de a csillagok ezrei még sziporkázva ragyogtak az égbolton. Ritkán láttak ilyet. Egészen közel érezték magukat az éghez, a teremtőhöz. Marika is mocorogni kezdett, és álmosan kibújt a hálózsákból.
- Ti már nem alusztok?
- Sétálni voltunk.
- Én is megyek veletek.
- Holnap melyik vár tövében alszunk?
- A Regéciben.
- Az is ilyen szép helyen van?
- Igen, csak nehezebb oda felmászni.
- Az nem baj, mert én leszek a hercegkisasszony, mint a mesében.
 Összepakoltak, és elindultak, hogy megvalósítsák ezt az álmot. Utoljára a felkelő Nap fényében még egyszer körbejárták a Boldogkő-várat, és romjait, és útnak indultak új élmények felé.               

  Zsuzsa gyakran eljárt egy családhoz, ahol gyerekek is voltak. Ott élt az egy éves, és a tíz éves kisfiú. Szeretett hozzájuk menni, mert a  szülőkkel elbeszélgetett, a gyerekekkel való játék mindig felüdítette a testét, és a lelkét. Ilyenkor nehéz lehetett volna megmondani, hogy ki örült jobban az együttléteknek, a gyerekek, vagy ő, de a lényeg az volt, hogy jól érezték magukat egymással. 
 Amikor vendégségbe ment, minden esetben vitt valamit a fiúknak. Csörgőt, kisautót, képeskönyvet, gyümölcsöt, édességet, vagy ami éppen eszébe jutott. Üres kézzel soha nem ment, mert tudta, hogy a gyerekek örülnek minden apróságnak, amit ajándékba kapnak. Amikor oda ért hozzájuk, először a gyerekeket üdvözölte. A kicsit ölbekapva megpuszilta, aki kedveskedve tette az arcát a felnőtt nő arcához, majd a nagyobbikat ölelte magához, és puszilta meg. Ez az ölelés sajátságos volt, kizárólag Ervinre, a nagyfiúra jellemző. Ő ilyenkor szerette, ha sokáig a karjaiban tartotta, nem csak úgy felületesen, és mielőtt elengedte volna a nyakát, még egy picit magához is szorította. Végtelen szeretet, és ragaszkodás volt ebben az üdvözlésben mindig. Látogatáskor előhozta a füzeteit, és azokat is megmutatta. Zsuzsa mindig megdicsérte, hogy fiú létére milyen szépen ír, milyen szép a füzetek külalakja. Kisebb korában bemutatta az olvasás tudományát is. Jó jegyek, és dicséretek sorakoztak az ellenőrzőjében, és azokkal is büszkélkedett. Nagyon szorgalmas gyermek volt. Nem kellett őt figyelmeztetni, ha haza ért az iskolából, első a másnapi felkészülés volt, a játék csak azután következett. Ha az iskolában valamilyen ünnepélyre készültek, ő a sajátján kívül tudta minden osztálytársának a szerepét, és azt el is mondta otthon. Nagyon jó memóriája volt.

 A kicsivel Marcival mesét olvastak, utánozták az állathangokat, vagy a kedvenc játékokkal játszottak. Az anyukája még szerette kanállal eteni őt, mert így mindig tiszta maradt a ruhája. A kicsi ilyenkor nyújtogatta a kezét, és ő is kért evőeszközt. 
 - Engedd, hogy egyedül egyen!
 - Akkor minden kajás lesz körülötte!
 - De csak így tanulja meg, hogy egyedül is sikerüljön.
A cumit, mint babanyugtatót gyakran a szájába dugta, de ha valamilyen finom falat volt, vagy szomjas volt, akkor nem volt rá szükságe, megszabadult tőle. Beszélni nem nagyon beszélt még, de mindent megértett, és bármit akart, a felnőttek tudomására hozta. Délutánonként nem a kiságyban, hanem a heverőn aludt. Így amikor felébredt, ügyesen lemászott, és ment a többiekhez. A két gyerek társaságában gyorsan repült az idő. Esteledett, és Zsuzsa készülődni kezdett. Aznap - mivel más nem jutott eszébe - néhány darab túrórudit vitt a gyerekeknek. Felvette a kabátját, a sapkáját, sálat, és az ajtóhoz ment. Elköszönt a családtól.
 - Várjál! - szólt utána Ervin, és eltűnt a konyhában. 
 - Tessék szivem!
 - Útravaló!- adott a nő kezébe egy túrórudit, amit ő kapott.
 - Én ezt nektek hoztam, a tiétek!- tiltakozott ő.
 - Vidd csak el, ezt én adom neked!
 - Köszönöm, igazán meleg szívű teremtés vagy!- és szeretettel ölelte meg őt búcsúzóul.
 Az úton hazafelé is a nagyfiú járt az eszében annyira jól esett neki az a figyelmesség, amiben a tíz éves gyermek részesítette. Már arra gondolt, hogy legközelebb milyen meglepetést is találjon ki nekik, ha elmegy hozzájuk. Neki magának nem születtek gyerekei, de most, hogy ilyen kedvességet kapott, hiányozni kezdett az otthoni jókedv, és gyermekkacagás.  

       Volt egy fiatal házaspár, akik nagyon szerették a természetet. A szabadidejükben mindig az erdőt járták. Télen a térdig érő hóban is kirándultak kedvenc hegyükben, a Bükk hegységben, de eljutottak távolabbi tájakra is. Kora tavasztól késő őszig járták a hegyi ösvényeket, mert csak itt érezték igazán jól magukat. Ilyenkor szabadon szárnyalt a lelkük, és a kristálytiszta levegő átjárta egész testüket. Útjaik során elfogadták az erdőtől mindazt, amit adott nekik. Időnként még táplálékot is kaptak tőle. Szerettek gombázni, sokféle gombát ismertek. Amikor megszületett a gyermekük, Gábor, őt is mindenüvé magukkal vitték. Eleinte mózeskosárban, majd bébihordozóban, később ahogy növekedett, és járni tudott már a saját lábán ment a szüleivel. Amikor elfáradt, felkéredzkedett az édesapja nyakába, és így csodálták meg a növényeket, állatokat. Legjobban egyedül, a szülei kezét fogva szeretett menni. Sokszor előreszaladt alaposan megszemlélni egy- egy érdekes virágot, vagy a fénylő testű bogarakat. Ahogy az avarban előresietett, kis lábával örömmel túrta a száraz faleveleket. 

 Egy ilyen kirándulás után minden fürdetés előtt alaposan átvizsgálták a kicsi testét, hogy nem akadt-e kullancs, ami a magas szárú cipő, és a zárt kezeslábas ellenére felment a gyermekre. Előfordult már, hogy találtak rajta, és ilyenkor óvatosan leszedték róla. Tudták, hogy ezt az apró pókszerű állatot legjobb haladéktalanul eltávolítani róla. Általában ártalmatlan ez a vérszívó, de van közötte olyan faj is, amelyik betegségeket terjeszt. A legsúlyosabb az enkefalitis, agyhártya és agyvelő gyulladás. Évente általában 50 ilyen beteget regisztrálnak. Ezek közül 1% meghal. 10% maradandó sérüléssel, de életben marad, 30-40%szellemi és fizikai károsodással él tovább. Kevés az, amelyiket sikerül kigyógyítani. A lappangási ideje a betegségnek általában a vérszívástól számítva egy hét. A betegség lázzal, hányással, hasmenéssel, és tarkómerevséggel jár. A másik ilyen ismert betegség, amelyet a kullancs terjeszt, a Lyme-kór. Ebben az estben ritka a láz, de a csípés körül legalább öt centiméter átmérőjű, vagy még nagyobb bőrpír keltekezik. Ha a csípés arcon történik, előfordul arcidegbénulás is. A lappangási idő egy nap,és egy év is lehet. Okozhat még Tibolát, azaz nyirokcsomógyulladást, és tularaemiát azaz nyúlpestist is. Ez utóbbi magas lázzal, és gennyedő sebbel jár.
Bármelyik fajta kullancs is támad, még ha ártalmatlan is, a vérszívással egyidőben véralvadásgátló, és fájdalomcsillapító anyagot juttat a szervezetbe. Ezért nehéz felfedezni. Sok ember megérzi azonban, ha az apró nyolc darab lábak megindulnak a lába szárán felfelé. Mivel a szülők tisztában vannak ezekkel a veszélyekkel, amik leselkednek rájuk az erdei kirándulások alkalmával, alaposan megvizsgálják a kis Gábor, és a saját testüket is.
 A kirándulást követő második nap délutánján, amikor játszottak a kicsivel, az édesanya megsimogatta gyermeke fejét. Az ujjai a gyermek tarkójára tévedtek, és ott egy nagyra nőtt potrohú kullancsot fedezett fel. Ekkora kullancsot ő még sosem látott! Nagyon megrémült.

- Nem fáj a nyakad?

- Nem. -válaszolt a kicsi, és tovább játszott.
Apa és anya összenéztek a gyermek feje felett. Tudták, hogy mielőbb el kell távolítani a vérszívót a gyermekük nyakáról. Megpróbálták óvatosan kihúzni, de az élősködő mélyen belekapaszkodott a tarkójába középen, a hajas fejbőr táján. Nem akarták a potrohot megnyomni, ne hogy még több mérget fecskendezzen be a fiúkba. Mitévők legyenek? Egy vatta darabot alaposan átitattak babaolajjal, és óvatosan rátették az óriási potrohra. Ezután újból a kihúzással próbálkoztak csak úgy kézzel. Nem sikerült. Ehhez orvos kell. Gondolták. Remegő kézzel felöltöztették Gabikát, és a kórházba, a gyermekosztályra vitték. A gyermekorvos megnézte őt, és a sebészetre küldte őket. Ott nem ismertek senkit, az édesanya az orvos neve után tudakozódott.
- Ki rendel most?

- A főorvos úr.
A szülők megnyugodtak. Ha a főorvos van bent, biztosan tud segíteni a gyermekükön. Akkor ő jó kezekben lesz. Bizakodva léptek be a rendelőbe, amikor őket szólították. A kicsit hasra kellett fektetni, egy nővér a lábát, egy a kezeit fogta le. Ettől megijedt a fiú, és hüppögni kezdett. Az édesanyja nyugtatva simogatta őt. Az orvos elővett egy hatalmas nagy injekciós tűt, és ahogy hozzáért a gyerek nyakához, letört a kullancs potroha. A főorvos erre beledöfte a gyerek nyakába a tűt a megmaradt kullancs rész közelébe. Kétszer, háromszor, sokszor. Látszott, hogy nem látja, hol van benne a kullancs maradványa. A vér megindult a szurkálás nyomán, amihez nem kapott semmiféle fájdalomcsillapítót. Gábor már hangosan sírt, az orvos kiabált, hogy mozog a gyerek, és nem lát semmit a vértől. Az édesanya rákiabált az orvosra:
- Ha a maga nyakát szurkálnák egy ekkora tűvel, maga nem mozogna?
- Kész, kint van!- mondta ő a sokadik szurkálás után.
- Nincs kint, hát nem látja, hogy még egy darab benne van a nyakában?
- Jöjjenek vissza két nap múlva!- mondta, és izzadt homlokát beletörölte a köppenye ujjába.
A nővér összenézett az édesanyával, aki ekkorra  már remegett, és szédült a kisfia megpróbáltatásai miatt. Meg kellett az asztalba kapaszkodnia, hogy el ne essen. A főorvos kiment, és a nővértől, aki gézlappal fedte be a sebet, amit a tűvel az orvos okozott megkérdezte remegő hangon.
- Mikor nincs bent a főorvos? Mert még egyszer nem engedem, hogy hozzányúljon a fiamhoz!
- Délután tessenek jönni!- válaszolt ő megértően, majd megsimogatta a lassan megnyugvó gyereket. Hazfelé a szülők azon tanakodtak, hogy hogyan tud ez a főorvos komoly nagy műtéteket végezni, ha egy kullanccsal nem tudott megbírkózni.
Két nap múlva délután mikor a sebészetre értek megkérdezték, ki rendel? Megnyugodva vették tudomásul, hogy nem a főorvos. Így is a szülök, és a kisfiúk is félve léptek be a rendelőbe. Gábor remegve feküdt fel az asztalra. Az orvos elővett egy egészen vékony tűt, majd vele alányúlt egyszer az állatmaradvány alá a gyerek nyakán, és már kint is volt. Óriási sóhaj szakadt ki a szülőkből. A gyermek megnyugodva hagyta, hogy felöltöztessék.
  Ez már régen történt. Gáborka már azóta felnőtt lett, saját utódai vannak, a lányainak mesélte el a nagypapájuk, hogy nagyon oda kell figyelni, ha a játszótéren észrevesznek egy kullancsot.            

    Tudósok, költők, írók napjainkban már a biológusok is azt kutatják, hogy mi teszi boldoggá az embereket. Mi játszódik le az emberi szervezetben, amikor boldog valaki. Nehéz rá választ találni, mert mindenkit más tesz boldoggá. Van amikor ez az érzés csak rövid ideig tart, van amikor hosszabb ideig. Ez a család, akiknek egy kirándulásáról számolok be, szinte minden hétvégén elutazott valahová. Elsősorban a hazai tájak vonzották őket, de néhányszor eljutottak más országokba is. Szerették járni a hegyvidéki tájakat, de a különleges, jellegzetességüket máig megőrző falusi települések is a kedvelt helyeik közé tartoztak.

  Ezért egy márciusi napon Hollókőre indultak. Angéla, a "nagylány"aki már tizenhárom éves volt, és a kicsi fiú Ferenc, akit Manónak szólítot- tak, mert még alig múlt egy éves, de kicsi lábaival már önálóan, egye- dül  szeretett járni, és ilyenkor mint egy kis erdei manó közlekedett velük. Az autó hátsó ülését berendezték a gyerekeknek, hogy a hosszú úton ne unatkozzanak. Ott volt a fehér színű, hosszú fülű plüs kutya, képeskönyvek, babák, társasjátékok, és egy Magyarország utikönyv. is. Kora reggel verőfényes napsütésben indultak. Szinte érezni lehetett már az ébredő természet jellegzetes tavaszi földszagát. Menetközben, beborult az ég, és egyszer csak sűrű, nagy pelyhekben el kezdett esni a hó. Valóságos hózápor zúdult rájuk. Az ablaktörlő alig- alig tudta törölni a szélvédőről a havat. Március második fele volt már, és ők erre nem számítottak. Miskolcról indultak, és Gyöngyös közelében jártak. Meg- állni nem akartak, mert minél hamarabb oda akartak érni. Kiszámítha- tatlanok az utak ilyen időben. Mire Hollókőre értek, már mindenütt vastag hótakaró borította a tájat. Hollókő az Északi középhegység egyik legérdekesebb települése. Az ott lakók kiköltöztek a régi tipusú falusi házaikból, és a falu jobb oldalán modern épületeket építettek maguknak otthonul. A régi parasztházakat felújították, összkomfortos- sá tették, és kiadták az arra járó túristáknak, üdülő vendégeknek. Ők is kaptak egy modernül berendezett konyhát, fürdőszobát, és a szőttesekkel díszített szobában már ropogott a tűz az óriási cserép- kályhában, mire odaértek. Elmentek a közeli vendéglőbe ebédelni. Ott a felnőttek fehér piros pettyes bögréből forralt bort ittak, majd meg- ebédeltek. Manócskát letették aludni, és ők kipakoltak. Angéla nem akart még bemenni, a seprő, lapát segítségével a sűrű hóesésben építkezni kezdett. Először egy nagy hóember készült el, majd a ház közelében egy valóságos házat készített, amelyiknek volt bejárata, de még ablaka is. Ő egy magas, vékony növésű kislány volt, csak guggolva fért be az építményébe, de amikor Manó is felébredt, boldogan szalad- gált az igloo.-ban, amit a testvére épített neki. Nem is kívánkoztak aznap már sehová sem, annyira lekötötte őket a hirtelen visszatérő márciusi tél. Közben persze gyakran át kellett öltöznie a kicsinek, és a nagynak is, hiszen a csizmájuk, ruhájuk átnedvesedett a hóesésben.  Másnap sétálni indultak a faluba. Benyitottak a hófehérre festett templom ajtaján, ahonnan énekszó szűrődött ki. Az ajtó nyikorgására minden fej hátrafordult, és ők sok feketébe öltözött, egyforma fekete fejkendővel bekötött fejű embert láttak. Szinte kísérteties volt ez a sok feketébe öltözött nő. Bezárták a templom ajtót, és tovább indultak. Egyenként megcsodálták az ófalu építészeti remekeit. Közben az úton hat-nyolc egymásra vicsorító csaholó kutya állta útjukat. Lelassították lépteiket. Nem őket, hanem egymást készültek megtámadni. Legjobb ilyenkor távol maradni. Angéla, aki nagyon szerette az állatokat, közel ment hozzájuk. Semmi félelem nem volt benne, és egyre közelebb ment a dühöngő fenevadakhoz. Már a kör közepén állt. Az édesanya lányáért aggódva, de a kicsi fiút ölbe kapva nézte a jelenetet.

 - Azonnal gyere ide!- kiáltott rá az édesapja

 - Nem engedhetem, hogy bántsák egymást!

 - Nem szabad, hagyjátok abba!- és két karját szét tárva csillapítani kezdte az egymásra támadni készülő korcsokat.

Az édesapa mindenre felkészülve, lányát menteni közelebb lépet, de az egyik kutya dühöngve távol tartotta. A lány hosszú szőke haját arcába fújta a szél, de ő nem tágított. Ott állt a támadásra készült kutyák között feltartott kézzel, és közben nyugtató szavakkal csillapította őket. A legnagyobb, legdühöngőbb állat odament mellé, és megnyugod- va, farkát csóválva megnyalta a gyermek simogató kezét. Ő, mint a béke angyala dicsérni kezdte a lassan megnyugodó, és elsomfordáló kutyákat. A kétségbeesett szülők, és a közben odasereglett falusiak csak akkor kezdtek megnyugodni. A falkavezér, a nagy szürke kutya ott maradt Angéla mellett, és elkísérte őt a fafaragó házához, ahová indultak.

   A népi fafaragó az ófaluban lakott a feleségével. Már messziről meg lehetett ismerni a házát, mert a fából készült kerítését is szép faragott madarakkal díszítette. Viszonylag kevés munkája volt otthon, mert a többi éppen egy kiállításra utazott, de amit láttak, az is csodálattal töltötte el őket. Az az emberi melegség, amivel fogadták őket, az is egyedül álló volt. Később a közeli vendéglőben megebédeltek, ahol ízletes ennivalót kaptak. Kicsit másképpen fűszereznek az itt lakók, mint az ország más táján élők, de ők mindenütt megkóstolják a táj jellegű ételeket.

  Lassan eltelt ez a nap is, a hirtelen jött napsütés az udvaron megolvasztotta a hókunyhót, és a hóember is alacsonyabb lett. A kalapja már félreállt, az orra amit sárgarépából készített Angéla már leesett. Vidám madárdal fogadta őket, egy kis széncinege a hóemberük vállán hirdette, hogy itt a tavasz. Visszaállt a természet rendje. Ők aludni tértek, másnap új élmények várták a családot.