Dellamama blogja

Ráncokba vonod homlokod,
magadba folytod sóhajod.
Csak alig-reményed éltet,
vígaszod, hogy Isten szeret.

Csapkod életed ostora,
mennél, de nem tudod hova.
Cipeled, de már nem bírod,
egyre nehezülő sorsod.

Kőszikla voltál erős vár,
ne hagyd, hogy sodorjon az ár.
Fogadd el segítő kezem,
féltve óvó szeretetem.

Mielőtt leteper végleg,
dobd el szenvedélyed.
A barátok visszatérnek,
látod, mégis szép az élet!