DankaBalazs blogja

Kietlen utakon
Vadregényes tájakon
Járom utam szűntelen

Vak vágyak vezetnek
Egy álomból szőtt képnek
Kik az élet útján keresnek

Fekete szirmu rózsa
Barna tollú gólya
Szelik a tájat vándorolva

Bűn tőlem balra
Kín tőlem jobbra
Előttem az út látomása.

Nincs jó út ezen az életen
Csak a bolond szelíd énekem
Altassa lelked emberem
Mert ez a te végzeted

Keresem utam szűntelen
Dombokon hegyeken
Az élet rónaságán.

Macska leszek, ha karmom
Az élet ódon fenyvesén
Megélezhetém

Rigó, ha arra reá szállok
S ágai közül rá vadászok
A boldogságban

Élet kell, csak az élet
Mely ital helyett éltet
Ez mi bennünk ad értelmet

Boldog leszek, ha te leszel vágyam
Egy megboldogúlt világban
Hol megvan ágyam

S akkor kiáltsa a világ
Az ember tudja mi célja
Akkor nőjön ki egy virág
Mely tudja az élet egy vak héja

Égi szikra hányja szemét az égre
A megmeredt Napra vágva
Az én szívem a bújában járva
Keserűségében égve
Öleli a bút mely környékezi
A hihetetlen tavaszt, mely ünnepli
Közelít a szép,s  jó
S szívem mégis maró
Áldott gondolat ne kínozz
Magányomban ne ússz
Csak közelítesz elmém felé
Mint egy gyilkos a bírák elé
Alattomosan, s sunyin te álnok
Te kígyókat dédelgetó vágy álom!
Te, ki szememre hazug szikrát szórsz
Te, kinek a  szemétől a tenger is sós
Komisszság jár a fejemben
De nem gonoszság
Csak az emberi tehetetlenségen
Vesz erőt e rút vágy
Ó te ártalmatlan víz öntő
Te isteni lélekbe torkolló
Haragod rettegi minden ember
Mert tavaszt hozni nem mer
A keserű vágy, melyen erőt vesz
A rút csúnyaság mámora
Melyen jót kacogva dalolva el vesz
A sátáni játék ábrándja.
Én sose vagyok elég az időre
Mert az elszalad előre
Fut, mert ez a  végzete
Fut mert dőrén kergetik előre
A halál kutyái szűntelen
Borzolják eme kedélyen
A fogcsikorgató lest kevélyen
Te szikrát hányó gyönyör
Ó te ártalmatlan ember!

Éljen minden szép, s jó
Mi a szemnek való
Hűen szeresd hazád
Mert ez a te órád.
Barátod,s ellenséged
Jajj között dédelgeted
Mert bár félsz
Mégis jársz
Szűntelen utad keresve
A nagy univerzumi űrbe
Köd elméd, gombolyog
Mint a lemenő Nap, imbolyog
Szerteágazik mint egy tölgy
Melyhez képest gyönyörűbb egy hölgy
Kemény, szikár alkat mind
Csak szíved felé hívd
Halk a sóhaj, nyögdécsel
A síri csend lohol nyomán
A nyúl csak mely szökdécsel
A téli hó fuvallatán
Gyermek az idő
Te fáradhatatlan lejtő!
Hisz az ember az Istent hívja
S mégsincs az embernek kinek sírja
Bánatát, a bút, a keservet, minden gondját
Bár éljen minden, csak a mai napra hát!

Félek, mint a reszkető folyó
Rettegek, mert el nem múló
Csak nyűstöl a harmatos tél
Mely komótos karommal tép
Félek, mint a reszkető bokor
Melyen a szellő úgy dobol
Félek, de nem tudom mitől
Talán a dőre időtől
Mely elsorvad a haraszton
Mint az álmos fej a pamlagon
Sír a néma csend, vár a bú
Mely oly, mint a megkeseredett hó
Félek, rettegek, talán magamtól
Lehet ilyesmi láz álmom?
Félni a félelemtől?
Lehetetlen vágy álom
Keserű a szó mely ölel
Minduntalan keserű
Keserű a vágy, mely karmol
Szívünknek mégis hű
Félelem? Délceg szó
Mely íly elsorvadó