Csányi Ádám blogja

Tudnálak szeretni...
Miért kell mást keresni?
Nem tudom, csak kérdem én,
A Földnek e bús, szomorú féltekén.

Én féltelek.
Magamtól és mindenki mástól, ki él.
Nekem mégsem kellesz,
Hát ki az aki fél?

Én már nem leszek egész.
Lesz egy nap,
Mikor fölém hajol a pap,
De nem holnap.

Csak te maradj meg.
Szép vagy és csodabájos.
Csak tudnálak szeretni...
Ó Istenem, szeretni!

Megfagyott pocsolyaként gyilkolom a szomjazókat.
S ha meleg csókkal adna lelket egy lélek,
Nem kérdené tőlem, mitől, s miért félek,
Csak szívemet látná teljes tisztaságban.

Azt mondaná: élek.
Légy a hullazsákban.




/2011/

Hajnalodik, felnyílnak szemeim,
Halkan osonok ki a házból.
Bár hűvös még a reggel,
Már égek a láztól.

A derengő égbolt fűti a szívem,
Mely halvány reménnyel várja a Napot,
Ki a horizonton nyújtózva készül,
Felbújva már szinte ragyog!

De ne ragyogjék még nékem,
Csak maradjon pirkadat.
Csendes homályban ússzon a táj,
Hisz oly drága e piilanat!

Dunai ember sóhajai ezek,
Virradó természetben járván.
De nem a harmatcseppeket félti,
A párás levegőbe harapván.

Más miatt indul ki a partra,
Sietve készül az előadásra,
Az ébredő életre várva,
A természet alakította varázsra.

Várom azt a pillanatot,
S a vizen ülvén figyelem a teret.
Körülöttem úszik a Csend,
Mellettem a Köd foglal helyet.

Beteríti a tükrös rojtokat,
Szétterül, s oly titokzatos.
Hisz szertefoszlik egy napsugártól,
S tán ettől olyan csodálatos.

Majd megszületik ismét a Fény,
Elöntve mindent ami szép.
Azzá is lett amint érte,
S felderült e gyönyörű kép.

Feltámad minden nap!
Hogy ma újra nyugodhasson.
Azért teszi újra, s újra,
Hogy minket mindig megújítson.

Kelj föl korán, jó lélek!
S ha bár mit látsz, nem ismeretlen.
Nézd meg ma is! Hamar elvész!
Ez a mindennapi, megismételhetetlen.

/szabadvers - 2009 november/

Valami hajt minket előre,
Gondolok egy ismeretlen erőre.
Mert mindig megyünk valami felé.
A nagy semminek elé.
Miért is táplál, hova is küldhet?
Amikor minden egy csapással eldőlhet.
Mindenkinek kezében a döntés joga,
Élni valamiért, vagy többet soha.
Igen, így hangzik egy furcsa érzés,
Értelmekből fakadó vérzés,
Mely nem tudja mi miért,
S kit kiért? Van ki engem ért?
Zűrzavaros elme vagyok,
S olyanokon gondolkodok,
Miket nap mint nap teszünk:
Alszunk, eszünk, élünk...
Miért írom e sorokat?
Mért is írok ily sokat?
Írhatnám, jöhetne száz csoda,
Akkor se tudnánk, minek tartunk, s hova?
Nem tudná azt senki, mikor érünk oda...

/2009 december/

Villódzó fények oszlottak szét odakinn a mosott parton.
Minden röpke perc egy ázott, sáros, eldobott papírkarton.
Mállnak a zuhogó, elfolyó idő opálos tengerén,
Taralyos tajtékzó téboly annak hullámzása, melyben én...
Vagyok. Magam.

Egy úszó fémtárgy, nem csónak, csupán rozsdás halotti vaságy,
Mit az Úr kegyelme tart fenn a hideg habokon, s a vágy,
Melyben száz lélek él még megtörve, vakon vacogva, árván.
Mi is mind, kik az óceán vizében jó szeleket várván...
Vagyunk. Magunk.

Libben a köd s a lelkek csendben fúlnak az ár mélyére,
Hömpölyög a víz, s lassan oldódik a holtaknak vére.
Elúszik minden, s elúszunk mi is a nagy mindenséggel,
S amikor befed a holt korok iszapja, békességgel...
Együtt leszünk.

Tíz, vagy húsz év múlva,
Találkozunk... talán.
S te múltadba nyúlva
Emlékezel -e rám?

Mi lesz akkor velünk,
S ázott rongyainkkal.
Mire hajtjuk fejünk,
Tenger bánatunkkal.

Ott a Bánat utca,
Fekszünk benne csendben,
Poroszkálnak rajta
Emlékeink rendben.

Néha föl-föl kelünk
Mélabús álmunkból,
A sors játszott velünk,
S az élet átkarol.