Amit szerintem a németekről tudni kéne

Sanyipapa•  2017. június 17. 23:55

Ma társasági beszélgetések során, ha Németország, vagy a németek kerülnek szóba, mindig olyan érzésem támad, hogy egy cseppet lekicsinylően, lesajnálóan nyilatkoznak egyesek és magát, a német nyelvet sem tartják nagyra és nem beszélik, illetve tanulják annyian, mint anno, a Monarchia idején, vagy közelében, illetve, amíg az a nemzedék üzemben volt, azaz élt, működött.

Hol van már az az anekdota, amelyet kedvenceim között tartok számon, amikor is az alispán elküldi a fiát Bécsbe szolgálni, mert ugye a hivatalhoz, amelyet majd a fia megörököl, szükség lesz a nyelvtudásra is, s ha már ő nem tud németül, a fia legyen nála jobb. Amikor a fiú csaknem egy év múlva először hazajön, az apja elkerülhetetlenül felteszi neki a kérdést: Oszt németül tucc-e mán? A fiú összeráncolja a homlokát és imígyen válaszol: Nem olyan egyszerű ez, idesapám, csak egyetlen egy példát mondok magának. A levelet úgy hívják németül, hogy blatt, a hordót úgy hívják, hogy fassz. Mit gondol idesapám, hogyan hívják a levélhordót? Blattfassz – vágja rá az öreg gondolkodás nélkül. Lúfasz, válaszol a fiú, bríftréger.

Persze, aki nem tud németül, az kimaradt ebből az anekdotából. Látják, ha másért nem, ezért érdemes lett volna németül megtanulni.

Aztán itt van az angol nyelv túl hatalma, mert az igaz, hogy a számítógépek, azaz a computerek térnyerésével mindinkább világnyelvvé növi ki magát az angol, és az eszperantó és egyéb mesterséges nyelvek csillaga, úgy néz ki végleg leáldozott, de szerintem Magyarországon és magyarként mégis illene németül is tudni. Hogy miért? Mert a magyar gazdaság ezer szállal kötődik a némethez, tehát üzletelünk velük, mert érzelmileg mi magyarok mégis csak jobban húzunk a németekhez, mint az angolokhoz, vagy az amerikaiakhoz. Végül is, mégis csak két világháborút veszítettünk el együtt, és a Monarchiában is, mint azt már korábban említettem, németül szólítottak meg bennünket. És mert 82 millióan vannak, meg még néhány tíz millióan Ausztriában, Svájcban és a Nagyvilágban, és mert a német nyelvvel is egészen jól el lehet boldogulni, persze meg kell választani, hol akarunk ezzel boldogulni, mert nekem például, a volt Szovjetunió fővárosának legnagyobb repülőterén és néhány arab országban ez egyáltalán nem sikerült. Valószínűleg azt is kevesen tudják, hogy az amerikai kongresszusban, ezerhétszáz valahányban, a függetlenségi háború környékén, amikor eldöntötték, hogy melyik nyelv legyen az Egyesült Államok hivatalos nyelve, a német nyelv egyetlen egy szavazattal maradt le az angol mögött. Ami szerintem kézenfekvő, hiszen a németül beszélők akkor is relatíve sokan voltak már és sokan próbáltak szerencsét az Új Világban, Amerikában, arról nem is szólva, hogy az előbb említett háborút éppen az angolok ellen vívták. Szándékosan kerültem a „németek” kifejezést, hiszen még Bismarck, illetve az egységes Németország előtt vagyunk. A „németek” megnevezés ma már teljesen elfogadott és jogos, habár ma is szászok, bajorok, poroszok, svábok, württembergiek, westfáliaiak, pomerániaiak, brandenburgiak, és így tovább, lakják Németországot és persze mindannyian németül beszélnek, még akkor is, ha némely dialektusuk első hallásra nem teljesen németnek tűnik.

Már csupán azért is illene tudni németül, mert a németek közül nagyon sokan szeretnek bennünket, magyarokat, mert még nem felejtették el a Balatont, ahol a nyugati és keleti németek egymással találkozhattak, mert ez volt az a hely, ahol a legjobban hasonlítottak a kísérő körülmények, az akkori európaihoz, az akkor szokásoshoz, az akkori normához, (most itt nem az illemhelyekre gondoltam). Az azóta megdönthetetlenül bizonyított NDK-beli titkosszolgálati, Stázi jelenlét ellenére is. Mert még emlékeznek arra, amikor Hegyeshalomban felnyitottuk az NDK-s Trabantok és Wartburgok előtt a sorompókat, mert ismerik Rubik Ernőt, a Rubik kockát, mert az idősebbek emlékeznek még Bernre, 1954-re és ki tudják mondani Puskás nevét, még ha a végén „sz” betűt is mondanak, és mert egyáltalán nagyra becsülnek bennünket, tehetségesnek, európainak tartják a magyar népet. Persze a 82 millióból akad bőven olyan is, aki utál bennünket, de ezek nem csak bennünket utálnak, hanem általában mindenkit, aki nem német. Ebből aztán milliónyi konfliktusuk eredhet, mert ha jól tudom a 82 millióból pillanatnyilag 16 millió az, aki nem német, azaz vendégmunkásból, vagy betelepült, akár német származású, vagy nem német származású idegenből vedlett át német állampolgárrá, vagy nem is állampolgár, hanem csak egyszerűen ott lakik, tehát benne van a 82 millióban.

Persze mondhatjuk azt is, ha ezek annyira szeretnek bennünket, miért nem tanulnak meg magyarul, de ezt mondhatjuk az összes többi nemzet minket szerető tagjainak is. A kalandozó magyarok példájára véghezvitt, munkával egybekötött nem itthon éléseim során, amelyek elsősorban a német nyelvterületre szorítkoztak, egyébként azt tapasztaltam, hogy Svájc az az egyik ország, ahol a legjobb híre van a magyaroknak, ahol nagyra tartják őket. Svájci barátaim azt mondják, hogy ezt a jó hírnevet az 56-os magyarok alapozták meg. Erről jut eszembe, hogy az imént felsorolt, a kommunikációra német nyelvet használó népek között nem említettem elegendő nyomatékkal a svájciakat és az osztrákokat. Igen, Svájcot is ide kell sorolni, mert hiába köztudott, hogy Svájc négynyelvű, a nyelvek beszéltségében majdnem 64 %-kal a német nyelv vezet, míg a franciát kb. 20 %, az olaszt 6 – 7 %, a rétorománt pedig mintegy ½ %-nyi főleg Graubünden Kantonban élő svájci beszéli. (Igen, tudom, nincs meg a 100 %, de Svájcban élnek olyanok is, akik nem beszélik az említett négy nyelv egyikét sem.) A kiejtés, a dialektus erre a két országra olyannyira jellemző, hogy szinte a német nyelvre sértő, ha az itt beszélt nyelvet is németnek nevezzük. A német ezen kívül hivatalos nyelv még Liechtensteinben és Luxemburgban is, igaz ez utóbbiban két másik nyelv is az, valamint az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban.

Nagyon elkalandoztam Svájc felé, pedig – ha már a nyelvről beszélünk – országtól függetlenül is nagyon sokat lehet beszélni a német nyelvről.

Kezdjük a nyelvtannal. Távol áll tőlem az, hogy e sorok elolvasása alatt, bárkit is megtanítsak németül, de annyit azért el kell mondani, hogy a német nem túl dallamos nyelv és a szavak is többnyire hosszúak, furcsán hangsúlyozzák őket és a szegény magyarról, aki itthon megtanult németül, akármilyen szinten és bátorsága is van, hogy megszólaljon, messziről lesír, hogy magyar, azaz idegen. Ennek oka a két nyelv eltérő hangsúlyozásában rejlik. A magyarban mindig a szó első szótagját hangsúlyozzuk, míg a németben általában nem, vagy csak ritkán. Rögtön egy egyszerű példával is élnék. Berlint, amelyet az NSZK és az NDK 1990. októberi újraegyesülése után néhány évvel, ismét Németország fővárosává tették, nagyon sok magyar ismeri és látogatja. Ha a város nevét egy magyar ember kimondja, akkor úgy jó magyarosan az első szótagot nyomja meg, a német pedig a két szótagból álló városnév második szótagját hangsúlyozza. Ebből is látszik, hogy a németek nem tudnak magyarul, hiszen a saját fővárosuk nevét sem ejtik jól ki (magyarul). Ha már az NDK és az NSZK szóba került, jobb körökben mesélték akkoriban azt a viccet, miszerint a két német állam között a Marxi örökséget úgy osztották meg, hogy az NDK kapta meg a Kommunista Kiáltványt és az NSZK a Tőkét.

De térjünk vissza a német abc 26 nagybetűjéhez, amelyhez hozzájön még a három kétpontos magánhangzó, valamint az erős „sz”, amelyet a magyarok tizenhármas sz-nek is hívnak, utalva a betű formájára (ß). Ez utóbbi betű azonban csak Németországban, Ausztriában és Luxemburgban tartozik az abc-hez, Svájcban és Liechtensteinben nem. Igen, csak ilyen kevés betűt tartalmaz az ábécéjük, ami annak köszönhető, hogy nincsenek hosszú magánhangzók, dupla és három betűs mássalhangzók. Azaz egy három betűs, az „sch” mégis csak létezik, de ezt nem számítják az abc-hez, ez csak úgy van. Esnek, azaz „s” betűnek ejtik ki, míg a mi „s” betűnket „sz”-nek és „z”-nek ejtik, kivéve, ha az „s” betű a szó elején „p” és „t” betűk előtt áll, mert ekkor ugyan úgy, mint a magyarok az „s” betűt „s”-nek ejtik ki. Ez alól is van kivétel, mert az északon élő, főleg az Északi és Keleti Tenger partján és ennek közelében élő németek ekkor is „sz”-nek ejtik, tehát ők nem úgy mondják, ahogy az összes többi német – és most vegyünk két internacionális szót – hogy sport, vagy start, hanem szport és sztart.

Jól ráijesztettem most a nyájas Olvasóra ezzel a sok betűkiejtés magyarázattal, pedig a „cet”-tet és a „fau”-t még nem is mondtam. Az első a mi „z” betűnk, amit „c”-nek ejtenek ki, de az abc-ben a betűk felsorolásánál „cet”-nek mondják és „Zet” németül leírva. A „fau”, az a magyar szimpla „v” betű, amit „f”-nek ejtenek és „Vau” németül leírva. Ennek a kutyák szókincséhez semmi köze, de a magyar ember számára igen furcsa, amikor például a mindkét nyelvben ismert és használt női neveket, mint Éva, vagy Evelin, Efának és Efelinnek mondják. Ugyan így van ez, amikor akármelyik német város külvárosában látjuk a centrum felé vezető utat jelző táblát és „Zentrum” van ráírva. Erre szokta mondani az élelmes magyar: arra van a kocsma, hiszen kiírták: egy cent rum, csak persze németesen, „Zet”-tel. Az állatkertre is kiírják, hogy Zoo, de „có”-nak ejtik. Néhány, a német nyelvvel már érintőlegesen találkozott honfitársunk az ismert és kedvelt Volkswagen autómárkát volkszvágennek mondja folkszvágen helyett, hiszen ő már csak tudja. Ezt a nagy betűkeverést talán úgy tudnám a legjobban lezárni, ha egy jó sztorit írok most ide, amelynek tanúja voltam.

Annak idején, amikor még a szocializmust építettük, egy nagy magyar vállalat képviseletében külföldön, a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) építettem, vagyis inkább szereltem a szocializmust. Akkoriban nem úgy volt, hogy a vállalat csak úgy fogta magát és kötött egy szerződést egy NDK-beli vállalattal, mert a külkereskedelem az állam monopóliuma volt és ezért ezt a szerződést a monopólium gyakorlati alkalmazására létrehozott és kijelölt külkereskedelmi vállalat kötötte meg. Mivel folyamatosan az NDK-ban dolgoztunk, ami az NDK vezetésének, legfelsőbb pártvezetésének ama törekvése végett történhetett meg, miszerint az NDK-nak mindenképpen bene kellett lennie a világ 10 legfejlettebb ipari állama között, ezért az egyik szerelésről a másik szerelésre mentünk és ezekre mindig, folyamatosan külkereskedelmi szerződéseket kellett kötni. Tulajdonképpen mi olyanok voltunk, mint Nyugat-Németországban a vendégmunkások, csak nem úgy hívtak bennünket és vállalati kötelékben csináltuk azt, amit a kelet-németek mondtak. Az a külker vállalat, amelyikkel mi dolgoztunk, Berlinben létesített és fenntartott egy kirendeltséget, így ezeket a szerződéseket helyben kötötték. Egy szép napon a berlini kirendeltség új vezetőt kapott egy jól felkészült, csinos hölgy személyében. Beiktatására minket a magyar partner vállalatok vezetőit is meghívták, ahol természetesen jelen voltak a német partner vállalatok képviselői is. A hölgyet itthonról jól felkészítve és jól felszerelve küldték ki, így természetesen rendelkezett megfelelő papírra, megfelelő minőségben nyomtatott névjegykártyával is. Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a hölgyet vezetéknév szerint Lovasnak hívták.

Az a nyájas Olvasó, aki az előző mondat elolvasása után mosolygott, vagy kuncogott, esetleg nevetett, dicséretet érdemel, mert figyelt a fentebb leírtakra, miszerint a magyar „v” betűt a német „f”-nek ejti, míg az „s” betűt „sz”-nek mondja. Amikor a német kap egy névjegykártyát, van olyan udvarias, hogy a kártyáról kibetűzve nevén szólítja az illetőt, pláne, ha az nő. Úgyhogy ezen a beiktatáson sok német úriember – ha akcentussal is, mert a hölgy nevének első magánhangzóját nem elég hosszan ejtették ki – a csődör nemi szervét hangoztatta, amikor megszólította az új főnökasszonyt. A hölgy, amikor ezt észrevette, azonnal leállította a névjegykártya osztogatását és néhány nap múlva az új kártyáján a neve közepén a „v” betűt dupla „w”-vel, a végén az „s” betűt pedig „sch”-val, tehát „Lowasch”-nak írta. Csak a poén kedvéért mondom, hogy néhány évvel később, amikor a hölgy visszatért Magyarországra, Berlinben egy Vass nevű úriember váltotta. Most már csak ez a vicc hiányzik innen: „az egyszeri fiatalember megismerkedik egy orosz lánnyal és megkérdezi, hogy hívják. Rita mondja a lány. A fiú nem biztos a dolgában, ezért megkéri a lányt, hogy írja le a nevét. A lány leírja: Puma”. Aki nem értette a viccet, annak most el kezdhetném mesélni, hogy az orosz nyelvben a cirill betűket hogyan írják, és hogyan ejtik ki őket, de erre már nem vállalkozom.

Ha már a nyelvtannál vagyunk, feltétlenül meg kell említenünk, hogy a németben, vagy inkább az írott német nyelvben, minden főnév az elején nagybetűvel íródik, azaz nagy kezdőbetűvel kell írni. Ide tartozik az is, hogy a főneveknek nemük van, tehát nőneműek, hímneműek vagy semlegesneműek. Ez az úgynevezett „der-die-das”, fonetikusan der-di-dasz. Mi ebből a tanulság? Minimum, vagy, ahogy a jó festő mondja, mínium az, hogy a német írógépeken a nagy betűk is legalább olyan kopottak, mint a kis betűk. A magyar nyelvben a nagy betűk már koránt sincsenek annyira igénybe véve, mint a németben, hiszen mi csak a mondat elején és a személy-, földrajzi, stb. neveknél használjuk a nagy betűket. A der-die-das-t pedig hagyjuk meg a németeknek, aki németnek születik, legkésőbb, amikor iskolába kerül, vagy legeslegkésőbb egy - két évvel későbben tudja ezt csuklóból. Igen, az apró német gyerekeknek sem megy a der-die-das rögtön, vagy, ahogy mondani szokták, nem velük születik, hanem ugyan úgy, mint ahogy beszélni tanulnak, megtanulják ezt is. A németül jól beszélő külföldieknél pedig úgy van ez, mint a nagyon könnyű rejtvény esetében, a legtöbbször kitalálják, na meg a rutin.

Hagyjuk most el a nyelvtant, de maradjunk még a nyelvnél. Egy, a magyarok számára furcsa jelzőhasználatra szeretnék rámutatni, a „jó” és a „szép” jelzőkről van szó. Ha vizet engedünk magunknak a fürdőkádba, vagy belemegyünk a termálfürdő vizébe, meg szoktuk állapítani, hogy jó meleg, vagy éppen jó hideg. A német erre azt mondja, hogy szép meleg, vagy szép hideg. A standard-köszönésnél a német is jó napot kíván, de ha még valamit jóindulatból, vagy kedélyességből hozzá akar fűzni, akkor azt mondja: és még egy szép napot kívánok önnek. Ez utóbbit néhány éve itthon is egyre gyakrabban hallom.

Németországban a mértékegységeknél nem használják a dekát, azaz a dekagrammot, érdekes módon Ausztriában igen. A német a deka helyett grammot használ. Ebből kerekedett egyszer egy érdekes helyzet, amikor az NDK-ban dolgoztunk és a frissen kiérkezett, éhes magyar szerelő, mindenféle nyelvismeret nélkül, a hentes pultnál mutogatta, hogy melyik felvágottból kér, a kezével meg tízest mutatott és mondta hozzá, hogy deka. A pult mögött az eladónő furcsán nézett rá, és többször rákérdezett, persze németül, hogy tényleg ilyen keveset, tíz grammot akar-e?  Hosszú értetlenkedés után, az egyik kollégánk odaszólt neki, hogy mondja azt: „hundert”. Mit jelent az, kérdezett vissza az érintett. Száz válaszolt a segítőkész. Mi a fenét csináljak olyan sok felvágottal?

Léteznek olyan nyelvek a világon, amelyekben alig létezik magázódó forma, leginkább tegeződnek az emberek az egymással folytatott kommunikáció során. A magyarban a tegeződésnek és magázódásnak is megvannak a kiforrott formái, illetve feltételei, de főleg munkahelyen mindig is divat volt tegeződni. Ha már legalább háromszor köszöntek egymásnak, mindegy ki mennyi idős, tegezik egymást. Nos, a németek inkább ennek az ellenkezőjét testesítenék meg. Hihetetlen komolysággal és kitartással magázódnak. Egyszer, már jó régen, talán 20 éve, vagy régebben, egy hosszabb autóúton voltam, már mostanában, amióta már csak egy Németország létezik. Magam szórakoztatására rádiót hallgattam, egy nagyobb, jelentősebb adót, mert jó sokáig szólt, azaz zavartalan volt a vétel. Igazából csak azt akarom mondani, hogy nem egy kis helyi adó volt. Amikor bekapcsolódtam a műsor hallgatásába, valószínűleg már jó ideje biztathatta a műsorvezető a hallgatóságot, hogy telefonáljanak be és adják le a szavazatukat, helyesnek tartanák-e, ha Németországban a magázódást megszüntetnék és mindenki tegeződne mindenkivel. Nem akarom tovább fokozni az izgalmat, de körülbelül 80 %-os arányban vetették el a betelefonálók a tegeződést. Tudom, ez nem reprezentatív felmérés volt. A riporter szerint a szavazásra szánt 2 óra alatt, háromezernél többen telefonáltak.

De van erre egy jobb példám is. Külföldi munkavégzésem legelején fordult elő, hogy az anyavállalttal való kapcsolattartás főként telexezés útján zajlott. Az NDK-ban voltunk, és ma a mobiltelefonok és okos telefonok, az internet korszakában nehéz ugyan elképzelni, de közvetlen tárcsázással nem lehetett hívni Magyarországot, illetve Budapestet, csak nemzetközi telefonközponton keresztül. Itt meg kellett rendelni a beszélgetést, általában, csaknem mindig sürgősséggel rendeltük és utána rapszodikusan változó, beláthatatlan időn belül visszahívtak és mondták: Halló, Budapest van a vonalban, tessék beszélni. A telexen meg csak feltárcsáztuk a vállalatot, érdekes módon a telexnél lehetett közvetlenül tárcsázni, elkezdtünk csengetni, hogy jöjjenek a géphez és írásban közöltük kivel szeretnénk beszélgetni, az illető személyt a telex géphez hívták és írva, azaz írásban beszélgettünk. Egy nagy vegyipari gyárban dolgoztunk és miután átestünk mindenféle megbízhatósági vizsgálatokon, abban a nagy kegyben részesülhettünk, hogy beléphettünk a telex szobába és telexezhettünk. Először persze megpróbálták telexezési igényünket a telex irodába beosztott két 50 körüli hölggyel kielégíttetni, de hamarosan rájöttek, hogy mivel a hölgyek nem tudtak magyarul, egy rövidebb telex levél leírása is több óráig tartott náluk. Így kerültem én napi munkakapcsolatba a hölgyekkel és a telex irodával. A két német asszony – ahogyan később elmesélték – több mint 25 éve dolgoztak együtt, azaz közvetlenül egymás mellett. „ A telex még sehol sem volt, amikor mi már a leíró irodában egymás mellett gépírtunk.” mondták. Jóban voltak, jól megértették egymást, szinte mindent tudtak egymásról és egymás családjáról, de ennek ellenére, (vagy talán éppen ezért?), magázódtak. Frau Müllernek és Frau Mayernek, azaz Müller és Mayer asszonynak nevezték egymást, ezek most csak kitalált nevek, már nem emlékszem, hogy hívták őket és csak nagy ritkán, ha valami nagyon bizalmas dologról beszéltek, akkor szólították egymást keresztnevükön, da persze akkor is magázódva.

Az igazsághoz tartozik, hogy mostanában, a kártyafüggő, vagy kártya független okos telefonok és computerek világában a német fiatalok, a kártyafüggő, vagy kártya független új generáció, egyre jobban tegeződik és az interneten is terjed a tegeződés. Lehet, ha most csinálnának a tegeződés és magázódás viszonylatáról egy felmérést, most fordított eredményt kapnának, mint akkor, abban a rádióműsorban.

Megemlíteném még, hogy a magyarok egyik legnagyobb csapdája a németekkel folytatott kommunikációban a magyar tegeződő köszönés, vagy inkább köszöntés a „szervusz”. Ez az érkezéskor és távozáskor is üdvözlésre használt szó ugyanis a németeknél is létezik, főleg a bajoroknál és a sváboknál, de hallottam már északabbra is, például a Ruhr-vidéken, hogy szervusszal köszöntek. A terület, ahol használják, körülbelül megegyezik a „Grüss Gott” köszönés területével, amely talán a magyar „Adjon Isten” megfelelője és a katolikus déli országrészekben dívik. A németek a szervuszt azonban nem csak akkor használják, ha tegező viszonyban vannak, hanem akkor is, ha magázódnak. Na, már most, ha honfitársunk nem teljesen perfekt nyelvtudással, esetleg alkoholos befolyásoltsággal meghallja, hogy a német szervusszal köszön neki, rögtön azt következteti ki ebből, hogy a német felajánlotta a tegeződést.

Aki már járt Németországban, vagy volt dolga németekkel, biztosan emlékszik a távozáskor használt köszönésre, a „Tschüss”, fonetikusan „csüssz”-re,

 Fejezzük be ezt a részt a német zászlóval, illetve annak színeivel. Ha most megkérdezem, milyenek a német zászló színei, nagyon sokan rögtön rávágják: fekete – piros – sárga. „Sajnos ez nem nyert” mondaná a tombolás a vurstliban és én is ezt mondom. A színek helyesen: fekete – piros – arany. A németek nem nagyon szeretik, ha az aranyat lesárgázzuk. A színek ijedtén történő kialakulásának történelmi, a XIX. század elejéig visszanyúló története van, amelyet, ha valakit érdekel, kideríthet magának, én most nem terhelném a nyájas Olvasót ezzel. 1949. május 23. óta hivatalosan is ismét a fekete – piros – arany Németország nemzeti lobogója, ugyan úgy, mint 1919-től 1933-ig a Weimári Köztársaság idején és a már említett XIX. század néhány időszakában. A színek jelentése: egység – jog – szabadság.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Sanyipapa2017. június 18. 16:19

Igazad van, ez nem a legjobb hely hosszabb írások publikálására, de még mindig jobb, mint a gép merevlemeze. Így inkább eljut másokhoz is.
Köszönöm az olvasást és a hozzászólást.

Rozella2017. június 18. 08:11

Nekem tetszett :) talán mert anno tanultam németet, nem áll tőlem távol és ezeken az érdekes, nyakatekert szabályokon most újra jót mosolyogtam… Ilyen módon még annak is szórakoztató lehet, aki egyáltalán nem ismeri a német nyelvet. Az egész mentalitásuk más, mint a magyar, de hát ez természetes. Jó stílusban írsz, kedvelem ezt a kissé ironikus, humoros látásmódot, de most is azt mondom, itt a blog nem a legjobb terep az ilyen hosszú írások számára…:)