Colletus blogja

néha kotont húznék
a hosszasan pergő
ilyen-olyan korú
rangú és ruhájú
emberömlésre

Három szegfű

torokgyík fut szürke ágra
felcsobog a véred üdve
vihogsz de a fájdalomtól
ordítani neked kéne

láttalak
a bakonyi fák alatt
kígyómérget cserélni
szeretőd nyelvével
ott lapultam
három szegfű
szép hajával
a bokrok mellett
szerényen
 
három szegű
párom vágya
őt a golyó
eltalálja
 
édes vállad ámor szárnya
tüzes íja paripája
felmordul a halál szája
puskából lő sötét árnyra

hol vagy párom
nem találom
kígyómérged nem riaszt el
marj belém és savas húsom
a hangyákkal zabáltasd fel
csak adj egy csókot
adok szegfűt
nagy szirmokkal
neked hármat
elijesztem testedtől
a varjak árját
ha már ők is érzik
vad szerelmem
hullaszagú rohadását

tizennyolc éves lettem én
eltervezett e költemény
tudtam
untam

Mivel az előző bejegyzésemben jeleztétek, hogy tetszik a vers, és mivel nagyon sokat mondó, és eléggé nehezen érthető, megosztom veletek a saját értelmezésem. Természetesen nem biztos, hogy igazam van, sőt egészen biztosan nem erre gondolt Gottfried Benn, amikor írta :) De, akit érdekel, elolvassa... Lássuk:

Gottfried benn:

kék óra

Sötétkék óra küszöbére léptem -

ez a tornác, zárul a lánc szeme,

s most egy piros szín, most egy száj a térben,

és késő rózsák kőcsészéje - te!

A  szó, mi tudjuk mind a ketten,

mit másnak mond és hordoz bárki más,

miköztünk semmi és kiejthetetlen:

ez az Egész s a végső tollvonás.

Az, ami hallgat, átjár mindenen már,

véle a tér és véle van tele

az óra - ami nem remél, s mi nem fáj -

s a késő rózsák kőcsészéje - te.

2.

Fejed fehér, elomló és vigyázó,

miközben szádon gyűlik a gyönyör,

a teljes bíbor, minden, mi virágzó,

belsőd özönlő földmélyeiből.

Olyan fehér vagy, szinte szertemállasz

merő virág-hiány te, hóhideg,

holtszínű rózsa, ízre-íz - koráll csak

az ajkadon, oly súlyos, mint a seb.

Olyan lágy vagy, egy boldog hír hordozója,

amely veszélyt és süppedést tanít,

míg tart a kék, míg kéksötét az óra,

s ha megy, nem tudja senki, volt-e itt.

3.

Kérdezlek én, hisz máshoz tartozol már,

a késő rózsát mért hordod elém?

Mondod, az álom és az óra elszáll,

mit számít mindez: te, vagy ő, vagy én?

"Amit kezdünk, befejeződni vágyik,

amit élünk - ki tudja mért, miképp:

zárul a lánc, nincs más csak némaság itt

és kint a távol, tág és kéksötét."

  A vers címe többféle asszociációt is kelthet. A kék óra, mint meteorológiai kifejezés a sötétedés azon szakaszára utal, amikor az ég még nem egészen fekete, hanem sötétkék. A fotósok egy kedvelt időszaka ez, mivel a sárgán kivilágított épületek csodálatosan párosulnak a sötétkékkel. Csupán egy óráig tart az esemény, ezért pontosan kell időzíteni, ha szép képeket akarunk készíteni. Egy másik társításom a kék, mint „hideg”, grafikai szín. Eszembe jut a tenger mélysége, a jég, a fagypont… A kétféle gondolat megfér egymás mellett.

„Sötétkék óra küszöbére léptem -

ez a tornác, zárul a lánc szeme,” – E/1-ben szólal meg a lírai én. A sötétkék óra küszöbe a nap vége, az éj kezdete, egy utolsó óra, amit még a nappalban tölthetünk. A „tornác” jelzi a határt, a lánc pedig az örök körforgás, és egyben a rabság szimbóluma, ami napnyugtával zárulni kezd.

„s most egy piros szín, most egy száj a térben,

és késő rózsák kőcsészéje - te!” – A sötétkék mélységben megjelenik egy tőle távol álló szín, a piros. Felém közeledik, majd látom, hogy ez egy száj, majd észreveszlek TÉGED, a késő rózsák kőcsészéjét. Késő rózsa: Késői napszakban egy késői rózsa, ami pirosan virít még mindig egy hideg táptalajban, kőcsészében. Kő: Szilárd, lélektelen tárgy. Némi ambivalencia figyelhető meg a színek szinesztéziájában. Az érzéki szerető kihűlt szerelme.

„A  szó, mi tudjuk mind a ketten,

mit másnak mond és hordoz bárki más,

miköztünk semmi és kiejthetetlen:

ez az Egész s a végső tollvonás.” – A beszéd a szerelem elengedhetetlen eszköze. Érdeklődünk párunk ügyei felől, becézgetjük. Itt erről szó sincs. „Tudjuk mind a ketten” a lírai én és a szerető, hogy a testi vágyakon a hangsúly, nem az érzelmeken, a szavakon. Ez az „Egész” ami köztünk lehet. Nem több, csak a bujaság. A végső tollvonás. – Talán az utolsó együttlét, az utolsó élmény az éjszaka előtt, amikor már a piros sem látszik.  

„Az, ami hallgat, átjár mindenen már,

véle a tér és véle van tele

az óra - ami nem remél, s mi nem fáj -

s a késő rózsák kőcsészéje - te.” – Szinte az előző versszak nyomatékosítása. A hallgatással, a rémítő csenddel van teli a tér, a szoba, az aktus, az ég, az óra, ami talán az utolsó. Szilárd tudatosság jellemzi a lírai ént. „Nem remél, nem fáj” – Tisztában van vele, hogy nincs folytatás. A kék eltűnik és jön a fekete. „s a késő rózsák kőcsészéje - te.” – Az ismétlés alakzat is nyomatékosításra szolgál. A rossz érzés tudatosítására, elfogadására, de titkon talán mégis a halvány remény eszköze.

A szerkezeti hármas tagoltság első fele itt zárul. A másik részben a költő lefesti az eddigi piros szájhoz tartozó teljes külsőt:

„Fejed fehér, elomló és vigyázó,

miközben szádon gyűlik a gyönyör,

a teljes bíbor, minden, mi virágzó,

belsőd özönlő földmélyeiből.” – Szintén szinesztéziából áll össze a versszak. A fehér, piros, bíbor, és barna színek jelennek meg. Fehér fej: A tisztaság, ártatlanság (keletebb népeknél a gyász) szimbóluma, míg a bíbor és a száj, mint a piros szerv a leírt gyönyöré. Ez mind belülről fakad, a lélek termőföldjéből nő ki, amelyben a barna szín dominál, özönlik. A strófában egyértelműen megmutatkozik a lírai én mérhetetlen vágyakozása a késő rózsák kőcsészéje iránt.

„Olyan fehér vagy, szinte szertemállasz

merő virág-hiány te, hóhideg,

holtszínű rózsa, ízre-íz - koráll csak

az ajkadon, oly súlyos, mint a seb.” – A költő fokozza az érzékekre gyakorolt hatást. A fehérséget még inkább felnagyítja, a „hóhideg és a holtszínű” szóösszetételekből szintén a fehér színnel, és az érzéketlenséggel vonhatunk párhuzamot. A holtszínű rózsa egy újabb paradoxon, az ízlés, mint egy újabb szinesztéziával kifejezett érzék a részletes átélést segíti elő. A piros koráll pedig már sebként jelenik meg az ajkakon. Majdhogynem a Catullus féle „Gyűlölök és szeretek” kérdéshez jutottunk el.

„Olyan lágy vagy, egy boldog hír hordozója,

amely veszélyt és süppedést tanít,

míg tart a kék, míg kéksötét az óra,

s ha megy, nem tudja senki, volt-e itt.” – Jelen strófában a tapintásra ható szinesztézián keresztül üzen nekünk az író. „Lágyság, süppedés” – Boldog hír hozója, amely veszélyt és süppedést tanít. Paradoxon, ambivalens kép, amely az egész művet jellemzi. Megérkezik a csodálatos külsővel, amely elhidegült belsőt takar. A sötétkék itt kéksötétre cserélődik, amely az óra múlását jelképezi. Egyre inkább a fekete dominál. De a „míg” időhatározó ismétlése a pillanatnyi élvezeteket próbálja megtartani. „Még 5 percem van, addig aludni fogok, addig nem kelek fel.” – Ugye ismerős? „Még nincs sötét, még itt van velem, még megérinthetem.” Amikor pedig eltűnik, mintha itt sem lett volna. Nem látjuk a kéket, a kőcsészét, az ágyat, hanem üresség járja át a teret és az időt.

A harmadik szerkezeti egységben először jelenik meg a „szó”, amikor a hosszú leírások után a szerző megszólítja szeretőjét.

„Kérdezlek én, hisz máshoz tartozol már,

a késő rózsát mért hordod elém?

Mondod, az álom és az óra elszáll,

mit számít mindez: te, vagy ő, vagy én?” – Csokonai féle üzenet: „Kétes kedvet miért csepegtetsz még most is belém?” „A késő rózsát miért hordod elém?” – „Máshoz tartozol” – Másnak adod a meleg színeket, nekem csak a hóhideg tested jut. A válasz is megérkezik: Minek adnék melegséget, ha úgyis eljön a sötét? Miért bolondítanálak meg? Nem lenne értelme… Mit számít mindez? –Kovács Ági egy remek versében van hasonló gondolat a névmásokról. Még Poet talin írta le nekem- te, vagy ő, vagy én? te- szerető, ő- szerető kedvese, én- a harmadik fél, ami a legrosszabb…

"Amit kezdünk, befejeződni vágyik,

amit élünk - ki tudja mért, miképp:

zárul a lánc, nincs más csak némaság itt

és kint a távol, tág és kéksötét." – Az utolsó versszak olvasásakor mindig átfut rajtam a hideg. Eljön a sötét, véget ér a kék óra, a kezdetnek már itt van van a zárása, és ki tudja, hogy történik mindez, némaság marad, és a tág, megérthetetlen, hideg, kéksötét űr…

IMÁDOM EZT A VERSET!!! :)

Akinek volt türelme elolvasni az véleményezze is már plz! És adjatok néhány saját értelmezést is hozzá!

Jabronka Richárd

Imádom ezt a verset. Annyi érzés, tartalom tárul fel minden olvasáskor, hogy még a 60. alkalomkor is tud újat mondani.

Gottfried Benn:
kék óra

Sötétkék óra küszöbére léptem -
ez a tornác, zárul a lánc szeme,
s most egy piros szín, most egy száj a térben,
és késő rózsák kőcsészéje - te!

A  szó, mi tudjuk mind a ketten,
mit másnak mond és hordoz bárki más,
miköztünk semmi és kiejthetetlen:
ez az Egész s a végső tollvonás.

Az, ami hallgat, átjár mindenen már,
véle a tér és véle van tele
az óra - ami nem remél, s mi nem fáj -
s a késő rózsák kőcsészéje - te.

"Amit kezdünk, befejeződni vágyik,
amit élünk - ki tudja mért, miképp:
zárul a lánc, nincs más csak némaság itt
és kint a távol, tág és kéksötét."