Colletus blogja

Van egy írásom, amit magyar fakultációra készítettem. A női egyenjogúságról szól. Akinek van kedve, türelme, olvassa el, és véleményezze! Össze ne vesszetek azért! :) 

 

„Kevés vagy, Ádám!” 

 

A női nem negatív diszkriminációja nem kifejezetten korjelenség. Mindig is a férfi lehetett teljes értékű tagja egy társadalomnak, eltartója egy családnak, és minden kérdésben őt illette meg a döntés joga. Miből eredeztethető a férfiuralom, és ma milyen a két nem viszonya?

Már a Bibliában is feltűnik a férfi nem előnye. Isten a saját képmására teremti meg Ádámot, majd, hogy értelmet adjon alkotása életének, létrehozza Évát. A Szentírásból kitűnnek a korabeli viszonyok, ugyanakkor egyértelműen leolvasható az üzenet, miszerint a két nem egymás nélkül életképtelen. Nem csak a Biblia az egyetlen irodalmi alkotás, ahol a férfit, mint eszményt jeleníti meg a szerző. A magyar irodalomból is tiszta képet kapunk a feudális gondolkodásról, a női nem másodlagos szerepéről. A családfenntartó napszámban dolgozik, a feleség gyermekeket nevel, és ellátja az otthoni feladatokat, állatok etetését, egyéb házimunkákat, de egy panasz sem hagyja el a száját, hisz ő eltartottnak érzi magát, és a párját „Uramnak” szólítja, felnéz rá. Néhány évszázada sem volt még olyan fejlett a technika, hogy a gyengébbik nem képes lett volna ellátni a nehezebb munkákat, amelyekhez a nyers erő kifejtése szükségeltetik. Talán ez volt az elsődleges oka a nők háttérbe szorulásának.

Ha másfelől közelítjük meg a témát, akkor a múltban a férfiak gyávasága okozta a női diszkriminációt. Melyik erőskezű délceg katona merte volna pelenkázni gyermekét, vagy éppen gondosan megfőzni egy finom ételt? Nem lett volna bátorsága hozzáfogni. Sokkal érzékenyebb területeket láttak el a nők, amelyek odafigyelést és precizitást igényeltek. Ezek a feladatok az erősebbik nemet lelkileg biztosan összetörték volna.

Látszólag működött is a feladatmegosztás, de a férfiak fölérendeltsége már annyira elburjánzott, hogy néhány amazontermészetű nő lázadni kezdett. Létrejöttek a feminista mozgalmak, a nők választójogot kaptak, és a technika fejlődése lehetővé tette az asszimilációt, de semmiképp nem a szerepcserét!

Korunkban a női-férfi szerepek egy olvasztótégelyre emlékeztetnek, ahol még-még lebegnek szilárd testek is az oldat tetején. Talán azoknak nagyobb a tűrőképességük, és továbbra is a folyékony elegybe vegyült nők fölé rendelik magukat. Az ilyen úszó anyagok alá könnyű bekerülni. Csak egy gyermek kell hozzá. Amikor megszületik, visszaáll a feudális sablon, és a férfi dolgozik, a nő otthon van, és a szabadságtól elrekeszti magát. A férjének pedig sokkal több mozgástér jut.

A szerepcsere általában az utód miatt nem történik meg, mivel a gyermek egyfajta korlát is a nőknek. Ennek nem feltétlenül kell így lennie! A nők választhatnak másik utat is. Számos utópia született arról, hogy a férfiak elnőiesednek, a nők elférfiasodnak, és majd minden a feje tetejére áll, de ilyen szélsőségekbe sem kell belegabalyodni, mivel a természet rendje nem így működik. Csakis a nő lehet anyja gyermekének, de azt ő döntse el, hogy akar-e szülni egyáltalán, és ha igen, mikor és kitől. Amikor a szívének választottja mindenképp domináns szerepben akar mozogni, ő viszont ezt nehezményezi, még átértékelheti a helyzetét. Hallgathat az eszére, és választhat mást, aki jobban hisz az emancipációban. Felelőtlenség a korai szülés, és ezzel az egyenjogúság lehetséges feldöntése.

Szerencsére a XXI. századi törvények biztosítanak minket arról, hogy senki ne tegyen különbséget a két nem között. Magyarországon az Egyenlő Bánásmód Hatóság az illetékes szerv a nemi diszkrimináció fellépése esetében is. Munkahelyi problémákkal, kirekesztésekkel, illetve egyéb közéletbeli, nőket, vagy éppen férfiakat nemük miatt megkülönböztető esetekkel fordulhatunk a Hatósághoz. Természetesen ez még nem megoldás a nők előnytelen helyzetének visszaszorítására. A munkanélküliség elterjedése magával vonzza a kiszolgáltatottságot. Ha egy gyermekét egyedül nevelő anya nagy küzdelmek árán munkába állhat, bizonyára nem fogja feljelenteni a munkáltatóját, vagy munkatársait, ha ők kirekesztő magatartást tanúsítanak rá nézve a neme miatt. Sokkal többet ér számára a megélhetés, mint a méltósága. Az ilyen patthelyzetekben egyelőre nincs igazi megoldás. Hiába a tüntetés és a zászlók, ez a közvéleményen nem biztos, hogy változtat, de mindenképp jó, ha ez a valós probléma a köztudatban marad, és egyre többet hallunk róla. A nők támadása elleni védekezési formákról, javasolt konfliktuskezelésekről pedig az érintett nem képviselői egymással osszák meg tapasztalataikat! Mi a megfelelő válasz egy erőszakos férfinek, vagy éppen a férjének, ha az visszaél az esetleges fölényével?

A megkülönböztetés kegyetlen fegyvere a tudatalatti ráhatás, amely többek között a „szőke nős” viccekben nyilvánul meg. Bizonyára jó poénnak tűnnek az efféle ugratások, barátságos szurkálódások, de mégis belénk ivódik a tézis, miszerint a szőke nők buták. Ez megfigyelhető konkrét esetekben is, amikor két autó egymásnak koccan, és a járókelők közül legalább egyvalaki megjegyzi: „Biztos nő vezette.” Ha tényleg így volt, akkor büszkén és gúnyosan folytatja: „Na, ugye megmondtam, hogy nő volt. Ráadásul szőke. Nem kéne őket a volán mögé engedni!”

Ellenpélda, hogy a köztudatban az is él, hogy a nőket elsőbbség illeti. Előre engedjük őket a kijáratoknál, hölgyet nem hagyunk fizetni a vendéglátóhelyeken, stb… Ezekkel a kedvezményekkel viszont a nők többsége előszeretettel visszaél. A valódi egyenjogúság nem erről szólna. A közvélemény jobbítása érdekében a feminista mozgalmaknak ez ellen is fel kellene szólalniuk. Bizonyára a férfiak többsége a női előny kollektív megszüntetését kompromisszumkötésnek vélné, és talán más szokások alakulnának ki az általános helyzetekben.

Nemrégiben egy új sláger ütötte fel a fejét az országban, amelyet sokan hallgatnak szívesen, ám akadnak olyanok is, akik provokációnak vélik. Véleményem szerint egy üzenet a férfiak felé, amit nem ártana észrevennünk. Hiába a több ezer éves földi élet, még „Kevés vagy Ádám!” Egyedül biztosan…

 

Jabronka Richárd

A következő írásom a 2005-ös magyar érettségi érvelő feladatának kifejtése. Megtetszett a téma, így írtam róla. Szerintem hasznos gondolatokat tartalmaz. Szóljatok hozzá ti is!

 

Dubito, ergo sum? – Kételkedem, tehát vagyok?

A XXI. században az út, amelyen keresztül eljuthatunk a nagybetűs életbe, amelyen keresztül érvényesülni tudunk valamely pályán, hogy aztán azzal foglalkozzunk, amit igazán szeretünk, az iskola. Nagyon fontos tehát, hogy tanulmányaink ne sodorjanak minket tévutakra. A racionalitás minden tantárgyban jelen van. A lexikális tudásra sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a közoktatás, mint a kompetencia alapúra. Vajon biztosan ez a helyes út?

Az iskolapadban ülve azon vagyunk, hogy minél több tudást szívjunk magunkba a tanórákból. Azonban ez a tudás nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy megálljuk a helyünket az életben. Szükség van arra, hogy saját véleménnyel rendelkezzünk, hogy legyenek elveink. „Ha nincsenek elveid, nem vagy senki.” – Mondta Charles De Gaulle, és milyen igaza volt. Mit kezdjünk úgy az életünkkel, hogy bemagoljuk a sok-sok tényanyagot és nem vagyunk képesek az önálló gondolkozásra? Úgy hiszem, hogy az irodalom az egyetlen olyan tantárgy, amely arra próbál ösztönözni minket, hogy formáljunk saját véleményt. Hisz milyen lenne a világ, ha érzelem nélküli két lábon járó nagylexikonok közlekednének az utcán?

Ahhoz, hogy egy jól működő társadalomban élhessünk, szükséges, hogy a fiatal generációt ne csak dogmatikus tanokkal traktálják, hanem megtanítsák a helyes emberi magatartásra, az együttérzésre, a szolidaritásra. Gyakori probléma, hogy az emberek nem foglalkoznak egymással. Megyünk az utcán és csupa közöny tárul elénk. Nem érezzük az embertársainktól eredő minimális tiszteletet sem. Ha az iskola arra nevelne minket, hogy törődjünk egymással, akkor sokkal színesebb lenne a világ. Nem történhetne meg az, hogy nem segítünk azon az idős bácsin, akit épp kirabolni készülnek, vagy nem adjuk át a helyünket a rászorulóknak a buszon. A szolidaritásra való nevelést nagyon helyesen el is kezdik az általános iskolában, de ez varázsütésre szűnik meg a középoktatási intézményben, ahova később kerülünk.

A tiszteleten kívül szükség van arra is, hogy érezzük a tetteink súlyát. A legjobban a saját hibáiból tanul az ember. A diákot hagyni kellene érvényesülni, még akkor is, ha tévutakon jár. Meg fogja tapasztalni annak következményeit, így a későbbiekben már nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat. A kisbabát is így nevelik. Már csecsemőkorban kialakulnak a szükséges előítéletei. Megfogja a radiátort és érzi, hogy az forró. Később már kerülni fogja. Ha ez működik kisgyermek korban, akkor miért ne működne a kamaszok esetében is? Ismerjük a mondást: Akit a kígyó megmar, az már a gyíktól is fél.

Hangsúlyozom, hogy szükséges előítéletekről van szó. A helytelen általánosítás sok-sok veszélyt hordoz magában. A mai világban rengeteg olyan példa van, amely azt támasztja alá, hogy olyan tulajdonság miatt ítélünk el valakit, amiről nem tehet. Legyen az származás, bőrszín, vallás, szexuális orientáció. Szerencsére mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg, bármiféle hovatartozástól függetlenül. Azonban sokan ezt nem tartják tiszteletben. Nagyon fontos, hogy az iskola arra is neveljen minket, hogy nem az határozza meg az embert, hogy hova születik, milyen tulajdonságokkal bír, amely eltér a szürke átlagtól. Ez nem egyoldalú dolog. Ha valakit kiközösítenek, harag gyülemlik fel a lelkében, másképp viszonyul majd embertársaihoz, még jobban ki akar tűnni, amivel még több ember nemtetszését vonja majd magára. Belép tehát egy ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kitörni.

Az nem probléma, ha valaki kitűnik a tömegből. Az lenne a helyes, ha nem a monoton norma határozná meg az ideális embert, hanem az, hogy rendelkezik egyéniséggel. Saját véleményt formál, hozzá tud szólni sokféle témához. A sok-sok egyéniség pedig összefoghat egy közös cél érdekében. A civil szervezetek is ezen az elven működnek. Több ember összeül, hogy ötleteikkel megvalósítsanak valamit, amely közhasznú célt is szolgálhat. Fontosnak tartanám ezt a kérdést is fejtegetni a közoktatásban. Ha megtanuljuk az önzetlen együttműködést, akkor a későbbiekben építőkövei lehetünk egy jól működő társadalomnak.

Még nagyobb probléma a gondolkodásmód. Az iskolában is csak a hagyományos gondolkodással találkozunk, amely arra az elvre épül, hogy a lehetőségeinkhez mérten keressünk a céljainkat. Ellenben a stratégiai gondolkodás lényege az lenne, hogy jelöljünk ki magunknak egy utópikus célt, tegyünk fel magunknak stratégiai kérdéseket, (akarjuk-e, hogy…), jelöljük ki az utat, amelyen végighaladva eljuthatunk a célig, majd a legutolsó lépésben keressük a lehetőségeinket, illetve a lehetséges változtatásokat a jelenlegi életünkön. Úgy gondolom, hogy ha ezt a gondolkodást sikerülne eljuttatni a közoktatásba, más felfogással indulnának útnak a fiatalok.

Legtöbbször azt tapasztaljuk, hogy az igazság mindig abban rejlik, amit tanítanak nekünk. Úgy kell bemagolnunk az anyagot, ahogy az a könyvben le van írva. Kételyek nélkül fogadjuk el azokat a dogmákat, amelyeket a tankönyvekben olvasunk. Tanuljunk meg kételkedni! Saját véleményünket hozzáadni a tanultakhoz, pontosan utánajárni annak, amit mondanak, így megfelelően tudjuk majd kezelni a megszerzett tudást.

Melyik az a tantárgy, amely arra ösztönöz minket, hogy saját magunk találjuk meg a kérdéseinkre a választ? Hát persze, hogy az irodalom. Elég, ha egy verset elemzünk, már akkor érezhetjük, hogy itt nekünk is van hozzászólási jogunk. Elmondhatjuk a saját véleményünket, érzéseinket az olvasottakkal kapcsolatban. Szubjektívabb módon közelíthetjük meg a tananyagot. Nagyon fontos, hogy sokat olvassunk, bővüljön a szókincsünk, hisz egész életünkben kommunikálunk, hivatalos leveleket írunk. Az irodalom gyakorlati haszna ebben rejlik. Azt gondolhatjuk, hogy a többi tantárgynak is hasznát vesszük az életben. Ez így igaz. De ne feledkezzünk meg arról, hogy az irodalom nem csak hasznos, de élvezetes is. Micsoda katarzisban lehet részünk, ha megnézünk egy remek színdarabot, micsoda élményeink lehetnek akkor, amikor a hosszú vonatúton unatkozunk és elővesszük kedvenc olvasmányunkat, hogy egy új világba cseppenjünk általa. A mi saját világunkba. Ezt az élményt nem adja meg nekünk egyik tantárgy sem.

„Hova lett a szépség és a szerelem? Mire való s mit ér az ember, ha ily véget ér?” –Faludy György is átérezte a mai kor helyzetét. Amikor a „szépség” elveszik csak muszájból élünk. Általunk felállított korlátok között tengődünk a szürke hétköznapokban. Így nincs értelme. A szépség, vagyis a művészet, a kultúra, az irodalom elengedhetetlen részei az életünknek. Sokkal többet kellene foglalkoznunk velük. Nekünk is és tanárainknak is.

Gyermekként van még fantáziánk. Szépnek látjuk a világot. Tele vagyunk reménnyel. El tudunk képzelni olyan dolgokat is, amelyek nem léteznek. Lehet, hogy hat évesen még „óriás”-nak olvastuk az „órás” feliratot és gyermeteg elképzeléseink születtek arról, hogy ki lakhat abban a műhelyben, ahogy azt a közkedvelt versből is ismerjük. Most azonban végigmenvén a sétálóutcán, még az órás feliratot sem vesszük észre. Haladunk a sok-sok ember után, ütemes tempóban, hogy el ne késsünk a munkahelyünkről. Az iskola feladata az lenne, hogy ne hagyja elveszni belőlünk a gyermeket. Neveljen az életre, de ugyanakkor ösztönözzön is minket arra, hogy fejlesszük a fantáziánkat!

Sajnos a média is a felületességet tükrözi. Alig sugároznak már elgondolkodtató filmeket. A látványt fejlesztik a csillagos égig, míg a mondanivalót veszni hagyják. Ez összefüggésben van azzal, hogy csak a hivatásunknak élünk. Egy fárasztó nap után lehet, hogy nem egy elgondolkodtató filmet akarunk megnézni, hanem egy olyat, amely pontosan a szánkba rágja a látszólagos mondanivalóját. Ha az oktatásban ösztönöznének minket arra, hogy ne elkényelmesedve nézzünk egy filmet, ne csak musical előadásokon vegyünk részt, akkor talán megszeretjük az igazi alkotásokat, igényünk lesz azok megtekintésére és a média is hasonlókat fog sugározni.

Fontos, hogy megismerjük önmagunkat. Célokat kell találnunk, hogy eldöntsük, milyen irányba szeretnénk továbbtanulni. Így megelőzhetjük azt, hogy az olyan tanok, amelyek az órán túl elvesztik érvényességüket, szelektálódjanak azok közül, amelyeket hasznosítunk majd az életben is. Éppen ezért sokkal előbb kellene ösztönözni a diákot a választásra. Ha nem akar 10. osztályban ének-zenét tanulni, hanem helyette közgazdasági ismereteit bővítené, akkor legyen lehetősége az előbbit leadni és azt tanulni, amelyre igényt tart és szüksége lesz majd rá az életben!

Önmagunk megismerése pedig nem mindig megy zökkenőmentesen. Rengeteget változunk. Nagyon sok személyiségi határvonalat húzhatunk életünkben az iskolás éveink alatt. Sokszor önbizalomhiányban szenvedhetünk, amely jelentős lelki problémákkal járhat. Az önismeretet irodalom, illetve dráma órákon tanulhatunk. Utóbbit sajnos nem sok helyen oktatják, ahol pedig mégis, ott csak fél éven keresztül. Ez ugyan elegendő óraszám az érettségihez, de nem elegendő önmagunk megismeréséhez.

Úgy gondolom, hogy a legfontosabb a mai rohanó világunkban, hogy tanuljunk meg nyitott szemmel járni! Vegyük észre azokat a valótlanságokat, esetleg hazugságokat, amelyekkel befolyásolni akarnak minket! Tanuljunk meg kételkedni, utánajárni a dolgoknak! Az iskolában is oda kell figyelnünk arra, hogy mit tanulunk meg, mire lenne még szükségünk a törzsanyagon kívül. Ami pedig a legfontosabb: az iskolás éveink alatt próbáljuk megismerni önmagunkat! 

 

 

Richard Gordon

2010. január 10.