Colletus blogja

Eddig nem értettem, miért van az, hogy egy pár zokniból csak a fele jön ki a mosógépből. (Nem csak az enyémből, az összesből)!!!

Eleinte a zoknievő szörnyet hibáztattam, de ez az elmélet túl gyerekesnek tűnt, ezért tudományos szempontból közelítettem meg a szituációt. Ekkor egy mosógépben rejlő fekete lyukra gyanakodtam. Az egyik kvantumfizikus barátom azonban megállapította, hogy a mosógépem nem tartalmaz fekete lyukat, mivel egy erős fényű zseblámpával megvilágítva a belső részét, nincs olyan felület, amely sötét maradna... így erről az elméletről is le kellett mondanom.

Később fel akartam jelenteni az összes mosógépgyártó céget, mivel a használati útmutató nem tartalmazta azt az információt, miszerint a szerkezet elemészti a zoknikat. A független szakértői vizsgálat során bebizonyosodott, hogy igazat mondok, ám a bürokrácia fortélyai nem tették lehetővé, hogy megnyerjem a pert.

Ma már tudom, miért van ez...

MERT A MOSÓGÉP ILYEN, ÉS KÉSZ!!! 

Egy fiktív szituáció:

Valaki rémesen unatkozik egy nagyvárosban, és telefonál a mentőknek, miszerint a külvárosi Juharfa utca 80-ban valaki rosszul lett. (Ilyen cím nem is létezik, mert csak 40-ig van az utca számozása) A mentők persze kimennek, de mivel messze van a cím, fél órába is telik a megérkezésük. A helyszínen észreveszik, hogy valaki átverte őket, ezért káromkodások közepette megfordulnak. A diszpécser szól a rádión.

- Fiúk, végeztetek a Juharfa 80-ban?
- Átverés volt, nincs is ilyen cím!
- Hála az égnek, most telefonáltak a Juharfa 9-ből, hogy egy férfi rengeteg vért vesztett.
- Megyünk!

A mentők fél perc alatt elérik a helyszínt, ahol a beteget azonnal hordágyra fektetik, és elszállítják a kórházba. Később az orvosok megállapítják, hogy ha a mentők 10 percet késnek, a férfi nem éli túl.

Ebben az esetben felelősség terheli a tréfás kedvű telefonálót? Egy nagyon rossz viccel megmentette egy ember életét. Érdekes kérdés... 

A Poet.hu csodálatos fórumán számtalan felhasználó megfordul, ezért a sok-sok színes egyéniséget - jó szokásunkhoz híven: lásd, versek esetében - kategorizáltuk. Nézzük, hogy milyen csoportokat tudtunk összeszedni!

Provokátor:

Jellemezhetetlen típus... Képzelt dialógussal szemléltetem a tulajdonságait:

A következő írásom a 2005-ös magyar érettségi érvelő feladatának kifejtése. Megtetszett a téma, így írtam róla. Szerintem hasznos gondolatokat tartalmaz. Szóljatok hozzá ti is!

Dubito, ergo sum? – Kételkedem, tehát vagyok?

A XXI. században az út, amelyen keresztül eljuthatunk a nagybetűs életbe, amelyen keresztül érvényesülni tudunk valamely pályán, hogy aztán azzal foglalkozzunk, amit igazán szeretünk, az iskola. Nagyon fontos tehát, hogy tanulmányaink ne sodorjanak minket tévutakra. A racionalitás minden tantárgyban jelen van. A lexikális tudásra sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a közoktatás, mint a kompetencia alapúra. Vajon biztosan ez a helyes út?

Az iskolapadban ülve azon vagyunk, hogy minél több tudást szívjunk magunkba a tanórákból. Azonban ez a tudás nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy megálljuk a helyünket az életben. Szükség van arra, hogy saját véleménnyel rendelkezzünk, hogy legyenek elveink. „Ha nincsenek elveid, nem vagy senki.” – Mondta Charles De Gaulle, és milyen igaza volt. Mit kezdjünk úgy az életünkkel, hogy bemagoljuk a sok-sok tényanyagot és nem vagyunk képesek az önálló gondolkozásra? Úgy hiszem, hogy az irodalom az egyetlen olyan tantárgy, amely arra próbál ösztönözni minket, hogy formáljunk saját véleményt. Hisz milyen lenne a világ, ha érzelem nélküli két lábon járó nagylexikonok közlekednének az utcán?

Ahhoz, hogy egy jól működő társadalomban élhessünk, szükséges, hogy a fiatal generációt ne csak dogmatikus tanokkal traktálják, hanem megtanítsák a helyes emberi magatartásra, az együttérzésre, a szolidaritásra. Gyakori probléma, hogy az emberek nem foglalkoznak egymással. Megyünk az utcán és csupa közöny tárul elénk. Nem érezzük az embertársainktól eredő minimális tiszteletet sem. Ha az iskola arra nevelne minket, hogy törődjünk egymással, akkor sokkal színesebb lenne a világ. Nem történhetne meg az, hogy nem segítünk azon az idős bácsin, akit épp kirabolni készülnek, vagy nem adjuk át a helyünket a rászorulóknak a buszon. A szolidaritásra való nevelést nagyon helyesen el is kezdik az általános iskolában, de ez varázsütésre szűnik meg a középoktatási intézményben, ahova később kerülünk.

A tiszteleten kívül szükség van arra is, hogy érezzük a tetteink súlyát. A legjobban a saját hibáiból tanul az ember. A diákot hagyni kellene érvényesülni, még akkor is, ha tévutakon jár. Meg fogja tapasztalni annak következményeit, így a későbbiekben már nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat. A kisbabát is így nevelik. Már csecsemőkorban kialakulnak a szükséges előítéletei. Megfogja a radiátort és érzi, hogy az forró. Később már kerülni fogja. Ha ez működik kisgyermek korban, akkor miért ne működne a kamaszok esetében is? Ismerjük a mondást: Akit a kígyó megmar, az már a gyíktól is fél.

Hangsúlyozom, hogy szükséges előítéletekről van szó. A helytelen általánosítás sok-sok veszélyt hordoz magában. A mai világban rengeteg olyan példa van, amely azt támasztja alá, hogy olyan tulajdonság miatt ítélünk el valakit, amiről nem tehet. Legyen az származás, bőrszín, vallás, szexuális orientáció. Szerencsére mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg, bármiféle hovatartozástól függetlenül. Azonban sokan ezt nem tartják tiszteletben. Nagyon fontos, hogy az iskola arra is neveljen minket, hogy nem az határozza meg az embert, hogy hova születik, milyen tulajdonságokkal bír, amely eltér a szürke átlagtól. Ez nem egyoldalú dolog. Ha valakit kiközösítenek, harag gyülemlik fel a lelkében, másképp viszonyul majd embertársaihoz, még jobban ki akar tűnni, amivel még több ember nemtetszését vonja majd magára. Belép tehát egy ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kitörni.

Az nem probléma, ha valaki kitűnik a tömegből. Az lenne a helyes, ha nem a monoton norma határozná meg az ideális embert, hanem az, hogy rendelkezik egyéniséggel. Saját véleményt formál, hozzá tud szólni sokféle témához. A sok-sok egyéniség pedig összefoghat egy közös cél érdekében. A civil szervezetek is ezen az elven működnek. Több ember összeül, hogy ötleteikkel megvalósítsanak valamit, amely közhasznú célt is szolgálhat. Fontosnak tartanám ezt a kérdést is fejtegetni a közoktatásban. Ha megtanuljuk az önzetlen együttműködést, akkor a későbbiekben építőkövei lehetünk egy jól működő társadalomnak.

Még nagyobb probléma a gondolkodásmód. Az iskolában is csak a hagyományos gondolkodással találkozunk, amely arra az elvre épül, hogy a lehetőségeinkhez mérten keressünk a céljainkat. Ellenben a stratégiai gondolkodás lényege az lenne, hogy jelöljünk ki magunknak egy utópikus célt, tegyünk fel magunknak stratégiai kérdéseket, (akarjuk-e, hogy…), jelöljük ki az utat, amelyen végighaladva eljuthatunk a célig, majd a legutolsó lépésben keressük a lehetőségeinket, illetve a lehetséges változtatásokat a jelenlegi életünkön. Úgy gondolom, hogy ha ezt a gondolkodást sikerülne eljuttatni a közoktatásba, más felfogással indulnának útnak a fiatalok.

Legtöbbször azt tapasztaljuk, hogy az igazság mindig abban rejlik, amit tanítanak nekünk. Úgy kell bemagolnunk az anyagot, ahogy az a könyvben le van írva. Kételyek nélkül fogadjuk el azokat a dogmákat, amelyeket a tankönyvekben olvasunk. Tanuljunk meg kételkedni! Saját véleményünket hozzáadni a tanultakhoz, pontosan utánajárni annak, amit mondanak, így megfelelően tudjuk majd kezelni a megszerzett tudást.

Melyik az a tantárgy, amely arra ösztönöz minket, hogy saját magunk találjuk meg a kérdéseinkre a választ? Hát persze, hogy az irodalom. Elég, ha egy verset elemzünk, már akkor érezhetjük, hogy itt nekünk is van hozzászólási jogunk. Elmondhatjuk a saját véleményünket, érzéseinket az olvasottakkal kapcsolatban. Szubjektívabb módon közelíthetjük meg a tananyagot. Nagyon fontos, hogy sokat olvassunk, bővüljön a szókincsünk, hisz egész életünkben kommunikálunk, hivatalos leveleket írunk. Az irodalom gyakorlati haszna ebben rejlik. Azt gondolhatjuk, hogy a többi tantárgynak is hasznát vesszük az életben. Ez így igaz. De ne feledkezzünk meg arról, hogy az irodalom nem csak hasznos, de élvezetes is. Micsoda katarzisban lehet részünk, ha megnézünk egy remek színdarabot, micsoda élményeink lehetnek akkor, amikor a hosszú vonatúton unatkozunk és elővesszük kedvenc olvasmányunkat, hogy egy új világba cseppenjünk általa. A mi saját világunkba. Ezt az élményt nem adja meg nekünk egyik tantárgy sem.

„Hova lett a szépség és a szerelem? Mire való s mit ér az ember, ha ily véget ér?” –Faludy György is átérezte a mai kor helyzetét. Amikor a „szépség” elveszik csak muszájból élünk. Általunk felállított korlátok között tengődünk a szürke hétköznapokban. Így nincs értelme. A szépség, vagyis a művészet, a kultúra, az irodalom elengedhetetlen részei az életünknek. Sokkal többet kellene foglalkoznunk velük. Nekünk is és tanárainknak is.

Gyermekként van még fantáziánk. Szépnek látjuk a világot. Tele vagyunk reménnyel. El tudunk képzelni olyan dolgokat is, amelyek nem léteznek. Lehet, hogy hat évesen még „óriás”-nak olvastuk az „órás” feliratot és gyermeteg elképzeléseink születtek arról, hogy ki lakhat abban a műhelyben, ahogy azt a közkedvelt versből is ismerjük. Most azonban végigmenvén a sétálóutcán, még az órás feliratot sem vesszük észre. Haladunk a sok-sok ember után, ütemes tempóban, hogy el ne késsünk a munkahelyünkről. Az iskola feladata az lenne, hogy ne hagyja elveszni belőlünk a gyermeket. Neveljen az életre, de ugyanakkor ösztönözzön is minket arra, hogy fejlesszük a fantáziánkat!

Sajnos a média is a felületességet tükrözi. Alig sugároznak már elgondolkodtató filmeket. A látványt fejlesztik a csillagos égig, míg a mondanivalót veszni hagyják. Ez összefüggésben van azzal, hogy csak a hivatásunknak élünk. Egy fárasztó nap után lehet, hogy nem egy elgondolkodtató filmet akarunk megnézni, hanem egy olyat, amely pontosan a szánkba rágja a látszólagos mondanivalóját. Ha az oktatásban ösztönöznének minket arra, hogy ne elkényelmesedve nézzünk egy filmet, ne csak musical előadásokon vegyünk részt, akkor talán megszeretjük az igazi alkotásokat, igényünk lesz azok megtekintésére és a média is hasonlókat fog sugározni.

Fontos, hogy megismerjük önmagunkat. Célokat kell találnunk, hogy eldöntsük, milyen irányba szeretnénk továbbtanulni. Így megelőzhetjük azt, hogy az olyan tanok, amelyek az órán túl elvesztik érvényességüket, szelektálódjanak azok közül, amelyeket hasznosítunk majd az életben is. Éppen ezért sokkal előbb kellene ösztönözni a diákot a választásra. Ha nem akar 10. osztályban ének-zenét tanulni, hanem helyette közgazdasági ismereteit bővítené, akkor legyen lehetősége az előbbit leadni és azt tanulni, amelyre igényt tart és szüksége lesz majd rá az életben!

Önmagunk megismerése pedig nem mindig megy zökkenőmentesen. Rengeteget változunk. Nagyon sok személyiségi határvonalat húzhatunk életünkben az iskolás éveink alatt. Sokszor önbizalomhiányban szenvedhetünk, amely jelentős lelki problémákkal járhat. Az önismeretet irodalom, illetve dráma órákon tanulhatunk. Utóbbit sajnos nem sok helyen oktatják, ahol pedig mégis, ott csak fél éven keresztül. Ez ugyan elegendő óraszám az érettségihez, de nem elegendő önmagunk megismeréséhez.

Úgy gondolom, hogy a legfontosabb a mai rohanó világunkban, hogy tanuljunk meg nyitott szemmel járni! Vegyük észre azokat a valótlanságokat, esetleg hazugságokat, amelyekkel befolyásolni akarnak minket! Tanuljunk meg kételkedni, utánajárni a dolgoknak! Az iskolában is oda kell figyelnünk arra, hogy mit tanulunk meg, mire lenne még szükségünk a törzsanyagon kívül. Ami pedig a legfontosabb: az iskolás éveink alatt próbáljuk megismerni önmagunkat! 

Richard Gordon

2010. január 10.

Fogadjátok tőlem ezt az írást, amelyet még nyáron vetettem papírra! (Minden vádat tagadok, azzal kapcsolatban, hogy a dohányzást akarom népszerűsíteni ezzel az alkotással!)

A nikotin varázsa

Az éj a városra telepedett. Éjfél is elmúlt már, a panelházak ablakaiban kihunytak a fények. A fiú még ébren volt. Csak a megfelelő pillanatra várt, hogy elaludjanak a szülei, és az ablakokban lapuló kíváncsi szemek ne fürkésszék őt.

Az emeletes házak körbezárták az udvart, mint egy börtönt, ahol a roskadozó padokon néha megpihent egy-egy szerelmes pár, vagy egy arra kószáló hajléktalan.  Ezekről a padokról minden ablak csak egy-egy kis pontnak tűnik, de minden pont mögött egy más-más történet lakozik. A fiú is egy ilyen ablak mögött élte mindennapjait. Ami másnak csak egy helyet a sok közül, neki az otthont jelentette.

Türelmes volt, kivárta azt, amíg nyugalomra tér az egész környék. Csendesen kinyitotta a táskáját és elővette a nemrég vásárolt cigijét. Sötétkéket szívott, mert annak megvolt a kellemes íze, de ugyanakkor elérte vele a kívánt hatást is. Az öngyújtóját is magával vitte, és a megszokott rend szerint halkan felhúzta a redőnyt, hogy a szülei nehogy felébredjenek. Óvatosan kipillantott az ablakon, hogy megbizonyosodjon a biztonságról. Nem égett már sehol a villany, a padokon sem ült senki. Kikönyökölt a párkányra, elővett egy szál cigit a dobozból, gondosan lezárta azt, majd meggyújtotta a kivett szálat.

Az első szívást nem tüdőzte le. Várt, amíg rendesen meggyullad a cigi. A második szippantás viszont már sokkal mélyebben történt. Érezte, amint az első füstfelhő végigszalad a torkán és ellepi a tüdejét. Néhány másodpercig benn tartotta, majd lassan kifújta az egészet. Ilyenkor még nem érzett semmi különöset, csak ösztönösen végigkémlelte az udvart a tekintetével. Gondolatok jutottak eszébe a jövőjéről. Elgondolkodott azon, hogy vajon helyes dolog-e az, hogy ő dohányzik. Megéri –e majd a felnőtt kort, és akkor is cigizni fog? Egy cseppnyi bűntudatot érzett, aztán szívott még egyet belőle. Ez erősebb volt az előbbinél. Kissé marta a torkát, de aztán ez az érzés is elmúlt. Arra gondolt, hogy mennyien szívják még ezt az ártalmas dohányt rajta kívül. Sétál az utcán és szinte minden második ember kezében ott füstölög a bagó.  Ha nekik semmi bajuk nem lesz tőle, akkor miért épp neki lenne?  A harmadik szívás jobban esett. Ezt sokáig benntartotta. A lassú kifújásnál érezte, hogy a dopamin kezd mozgolódni benne. Enyhébb eufórikus állapotba került. Már nem zavarta, hogy lesz-e következménye. A negyediknél történt meg az, amire már várt. Érezte, hogy a nikotin átjárja testét és enyhe remegést okoz végtagjaiban. Szédülést érzett. Nem várt soká az ötödik szívásra. A különös érzés egyre erősebb lett. Lehajtotta fejét és sóhajtott egy nagyot. Nem sok maradt már a cigiből, ezért gyorsan elszívta a maradékot. Látta, hogy az egyik ablakban felhúzódik a redőny, és valaki szintén rágyújt.  Nem várta meg, amíg szembenéznek egymással. Elnyomta a csikket, kidobta a bokrok közé, majd ő is lehúzta a redőnyt. A remegést most is érezte, ezért sietve ment oda táskájához, gondosan visszatette a cigis dobozt, majd ledőlt az ágyra. Így maradt néhány percig. Úgy érezte, mint amikor a hullámok sodorják a vízben. Álmosság jött rá, de nem tudott volna így elaludni.

Amikor enyhült a nikotin okozta állapot, megérezte szájában a keserű kátrány ízét. A gyomrában is hasonlót érzett, nem beszélve az ujjairól, amelyek teljesen bevették a dohány szagát. Nem volt már ereje kimenni a mosdóba. Feküdt az ágyában tovább, és azon gondolkozott, hogy miért hat rá ilyen módon az egyszerű, bolti cigaretta…

Richard Gordon
2009. augusztus 30. 02:14
Pápa