Colletus blogja

Klamm – Immunválasz

Immunválasz

„… most feldagadt torok
és légszomj kínozza
a kékülő szervakolt
az immunválasz
kiirtotta
és meglakolt”

Megreggeliztük a tanárt. Nem laktunk vele jól, de a gyomrunkat sem feküdte meg. Észre sem vettük, hogy lélegzett. Rágás közben nem hallottuk a jajveszékelését. Ittlétét csak a füzetünkben lévő jegyzetek bizonyítják. A nevére már nem emlékszünk, de biztosan járt itt, mert a kabátját az osztályban felejtette. Megnéztük a zsebeit, és megtaláltuk az okmányokat, amelyek alapján megállapítottuk, hogy Klammnak hívták. Vagy valaki másnak. Igazából mindegy…

Tipikus jelenség: A tanár bejön a terembe, mi unottan felállunk, ahogy illik, aztán csak jegyzetelünk, és beszélgetünk a tegnap estéről. Ez a világ legtermészetesebb folyamata. Így megy ez minden évben, minden generáción át. Az iskola falai olyan sugárzást bocsájtanak ki, amely teljesen megváltoztatja az emberi viselkedésmódot. Ha nem tanórán vagyunk, másként reagálunk. Nézzünk erre egy példát: Sándort két éve ismerjük. Megbeszéltünk vele egy találkozót délutánra, mert el kell mesélnünk neki valamit. Kézfogással üdvözöljük, leülünk, felvesszük a szemkontaktust, elmondjuk, amit szeretnénk, ő reagál rá, és a diskurzus végén a megszerzett információval gazdagodva távozunk. A tanórához hasonlóan ez is egy alapvető folyamat. Reagálunk egymásra. Keverjük össze a két szituációt! Sándorral találkozót beszélünk meg. Elmegyünk a kijelölt helyre, ő már vár minket. Kezet fogunk vele, de ő közben nem a szemünkbe, hanem az órájára néz. Rossz néven vesszük, de nem szólunk semmit. Leülünk vele, hogy elmeséljük neki, amit akartunk, ám ő üres szemekkel bambul, látszólag nem figyel. Amikor rákérdezünk, hogy mi a baj, unottan meghúzza a vállát. Betelik a pohár, sértődötten távozunk. A diákok reakciójával így zajlana egy baráti beszélgetés, de mi van akkor, ha a barát reakciójával nézzük meg az iskolai közeget? A tanár bejön, felállunk, üdvözöljük, és rá figyelünk. Nem nézünk, nem jegyzetelünk a semmibe, hanem értő figyelemmel hallgatjuk, amit mond. Kommunikáció alakul ki, rendezett vázlat születik, végül mindenki elégedetten távozik. Hoppá! A tanár szemszögéből nem ez lenne a normális? Ha a helyébe képzeljük magunkat, nem ezt várnánk el a diákoktól? Klamm mit várt el? Azt, hogy reggelije legyen egy csapat háborúzni vágyó sihedernek? Bizonyára nem. Klamm az érző ember és a tudatos tanár között ingázik. A saját magával vívott háborúban az érző ember felülkerekedik benne, de ez vesztére válik, mert az érzéketlen diákok könnyedén legyőzik a drámaéhes csatában, ahol akcióra vágynak, összeműködésre, és lázadásra. Téves megállapítás, azt gondolni, hogy a tanulók érzésből írtak „hadüzenetet” tanáruknak. Nem azért tették, mert valóban mérhetetlenül haragszanak rá osztálytársuk halála miatt. Egyszerűen meglátták benne, amit a többi oktatóban nem: az embert.

A már említett sugárzás, amely az iskola falaiban rejtezik, úgy működik, mint a hűtőszekrény. Szinten tartja az állapotot, aminek mindig uralkodnia kell. Két csengetés között mindenkinek robotnak kell lenni. Ha mégsem így van, a falak hatást gyakorolnak az emberekre, és visszaállítják az egyensúlyt. Egyfajta immunválaszt eredményeznek, amely a nem odavaló sejteket kicsapja. Feluszítják a diákságot Klamm ellen, illetve a környezethez kiválóan alkalmazkodó pedagógusokat is, akik tudnak a sugárzásról, ezért annak érdekében, hogy megtarthassák állásukat, rég felhagytak már az oktatási szándékkal. Itt vannak, mert itt kell lenniük, de nem azért, hogy megérezzék a „pedagógiai éroszt”. Nehéz kérdés, hogy mi lett volna a megfelelő reakció Klamm részéről. Az őszinte kitárulkozást kizárhatjuk, hisz azzal kudarcba fulladt. Talán csak akkor élhette volna túl, ha meghajlik a falak akarata előtt. Így nem veszi zokon, ha a diákjai nem figyelnek rá, nem tartják be az alapvető illemszabályokat. Letudja a munkát, hazamegy és éli tovább az életét, ahogy a többi kollégája teszi. Erre mégsem volt képes…

Kicsoda Klamm? Egy diákok által megreggelizett tanár, aki kabátját elhagyta a teremben, vagy egy segélykiáltás, ami beszűrődik a sugárzással átitatott iskolafalakon? Ennek a dilemmának a háborúját vívja meg mindenki: magával!

Jabronka Richárd

Ahogy tetszik

A beregszászi társulat nem először látogatott városunkba, hogy megajándékozzon minket egy színházi előadással. Idén Shakespeare: Ahogy tetszik című drámáját vitték színpadra, nem szokványos módon.

A társulattól megszokhattuk, hogy előadásaik felrúgnak minden szabályt és korlátot. Az egyediség különös ismertetőjelük. Erről már az érkezésünkkor megbizonyosodtunk. A színen rengeteg kellék fogadott minket. A fényreklámtól kezdve a forgó „szekérszínpadon” át az öntözőkannáig minden előfordult. Néhány éve a berekszásziak Tóték adaptációjában Tótné rántott húst sütött miközben a közönség szálingózott befelé, most egy udvari bolond fogadott minket, lábait a színpadról lelógatva, derűs mosollyal az arcán. Mellette egy másik színész fényreklám üzeneteket írt ki nekünk. „TRAGÉDIA, AHOGY TETSZIK, VÍGJÁTÉK”.

A jelenetek – attól eltekintve, hogy még a mű ismeretével is nehezen tudtam követni őket – rendkívül élvezhetőek voltak. A színészi játék, a bámulatos kellékhasználat, a sok zenei betét (nagyon változatos zenékkel, pl. cigányzene) működőképessé tette a játékot még akkor is, ha nem tudtam, hogy ki az a fehér néni bácsinak öltözve. (Úgy hallottam a nézőtérről és a darab utáni beszélgetésen, hogy nem én voltam az egyetlen, aki nem tudta beazonosítani a játszókat.) Szembetűnő volt, hogy a színen több minden is történik egyszerre. A sarokban tetoválást festenek, középen a kórus énekel, balra egy vödörrel viaskodnak, míg jobbra egy féltékeny báty dühöng. A néző is jelentősen megdolgozik az előadás alatt.

Shakespeare szövevényes drámáját mindenki elolvassa otthon, én nem térek ki a cselekményre. Néhány emlékezetes jelenetet idézek fel. A forgószínpad egyszerre kalauzolt el minket a király várába és az erdő mélyébe. Előbbi helyszínen egy kitűnő kép, amikor a király a saját várának makettjét szedi szét lassacskán, szimbolizálva ezzel a birodalmának felbomlását. Ugyanitt történik a monda elmesélése a bajnokról, és egy komikus „halálforgás”, amikor a legyőzött harcosokat kiveti magából a tér.

A szóban forgó (és amúgy is forgó) színpad oldalára egy kereket szereltek, amit néha egy arra járó színész megpörget. A beszélgetésen is szóba esett ennek a jelentősége, de a csoport makacsul ragaszkodott hozzá, hogy mindenki a saját elképzelése alapján fejtse meg a bűvös kereket. (A színházi körökben tapasztalatlanabb olvasóknak megsúgnám, hogy ez azt jelenti: Ők sem tudják, mi célt szolgál a kerék.) Akadtak még ehhez hasonló szimbólumok az óriási kelléktárban, de a színészek továbbra sem tágítottak, nekünk kell megfejteni a jelentésüket.

A berekszászi feldolgozásban nagyon fontos szerepet kap az erdő. Többféle értelmezés is lehetséges a jelentésével kapcsolatban. Erdő, ahova elbújunk valami elől, egy menedék, ahol nyugodt életet élhetünk. Erdő, ahol valóra válnak titkos vágyaink, előbújhat belőlünk a művész, levetjük a városban viselt ruháinkat, álarcainkat, és azok lehetünk, akik valóban szeretnénk. A darabban több szereplő is itt énekel életében először. A jelmezek is kicserélődnek idővel. Mindenki fehér lepelbe bújik, kényelmes testhelyzetben élvezi a paradicsomot, a természet jeleit festi magára. A mű legnagyobb mondanivalója ebben rejlik. Számunkra mi az erdő? Megtaláljuk-e azt a helyet, ahol szabadjára engedhetjük az alkotó szellemünket és vele együtt saját magunkat?

 

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.” Hallottuk a szállóigévé vált mondatot a darabban. Ha színész mindenki, akkor ki kell tűnni a tömegből, gondolták a berekszásziak, és egy rendkívül egyedi játékot hoztak el nekünk. Elgondolkodtam azon, hogy vajon Shakespeare mit szólna, ha lett volna alkalma megtekinteni a darabot. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy nincs oka felháborodni, hisz ő mondta: Ahogy tetszik…