Claraclara blogja

Hónapok óta munkál bennem, hogy nem stimmel velem valami. Lehajtom a fejem, az utcán nem nézek az emberek szemébe és beolvadok a nagy tömegbe. Bele akarok olvadni a tömegbe, hogy eltűnjek a süllyesztőben.

Én, aki a saját sorsfeladatom szerint élek kora gyerekkoromtól kezdve és mindig is kilógtam a sorból. Én, aki soha és sehova nem illettem be. A suliban is csak utólag, jóval az érettségi utáni osztálytalálkozók egyikén derült ki, hogy beillettem, csak a szarvaimat kellett letörni..., nehogy bajba kerüljek...

Persze hamar észrevettem magamon a változást, mert a tünetek eléggé egyértelműek és teljesen szokatlanok. Bárhova is indulok el a városban, mire hazaérek a nyakam elgémberedik, az arcom megmerevedik. Miután pedig becsuktam az ajtót magam mögött, hosszú percek kellenek a felengedéshez.

Mivel nem vagyok teljesen hülye, a tüneteket szinte azonnal észleltem magamon és piszkosul szenvedek tőlük. Kerülni kezdtem az embereket. Csak a legfontosabb és halaszthatatlan esetekben lépek az utcára. Még a napi bevásárlást is a átengedtem. Aránylag elég hamar rájöttem, hogy szégyellem magam. Azóta persze szünet nélkül azon töröm a fejem, vajon miért is bennem ez a szégyenérzet... mit tettem, vagy mit követtem el.

Ma bekattant egy nyári emlékkép. A 106-os buszon utaztam Pestről Budára. A végállomáson szálltunk fel többen is, köztük egy kedves, jól öltözött mama a kisfiával. A gyerek úgy 4-5 éves lehetett. A hátam mögött ültek le. Az anyuka a szinte teljesen üres buszon is az ölébe ültette és magához ölelte a gyereket. Meg is jegyeztem magamban, hogy nagyon helyes. Annak a kisfiúnak az anyai szeretetet, az anya melegségét mindenkor és bárhol is legyenek, éreznie kell. Jóleső érzés volt a hátamban érezni azt a meghittséget ami ebből a néma jelenetből áradt felém. Aztán szavakat hallottam hátulról és önkéntelenül is odafigyeltem. A hátam mögött ez a párbeszéd zajlott le:

- Anya, éhes vagyok.

- Kisfiam, most nem tudok neked enni adni.

- Ne sírj, mama! Nem baj. Majd holnap eszünk.

Egyetlen szót sem vettem el belőle és egyetlen szót sem tettem hozzá. Ez a párbeszéd az azóta eltelt hónapok alatt valószínűleg beleégett a lelkembe.

Mélyen eltemettem, elzártam. Soha egyetlen szóval sem említettem senkinek. De mára, 2009 november 30.ra, szétrágta a lelkem.

Sosem írtam még személyes témájú blogot. Ma is csak azért jöttem az oldalra, hogy elvigyem  matasicsi néhány versét. Miközben itt olvasgattam, beugrott az a nyári emlékkép. Egyre élesebbé vált előttem és egyetlen másodperc alatt elöntött a hőség. A szégyentől kipirult az arcom és úgy éreztem, tennem kell valamit... El kell mondanom. Szégyellje magát az, aki tett vagy éppen nem tett valamit amire felhatalmazták az emberek... Szólaljon meg az ő lelkiismerete, ne engem gyötörjön a bűntudat azért, mert élek, mert ratkogyereknek születtem, mert miattam nyomorog a társadalom, mert hamarosan nyugdíjkorba érek és az akkori aktívkeresőknek kell majd eltartaniuk engem...

Így jöttek a szavak a fejembe. Ez a sehova sem vezető gondolatmenet döbbentett rá, hogy változnom kell...

Ha már a nyáron kinyitottam a fülem, vállalnom kell a következményeit! Addig nem járhatok ismét emelt fővel az utcán ameddig vaknak, süketnek és némának tettetem magam, mert nekem így egyszerűbb, így kényelmesebb és különben is, nem én tehetek a dolgokról...

Hirtelen elhatározás volt. Így indítom útjára ezt a blogot...

Valószínűleg azért, hogy számon tudjam kérni magamtól ha gyáva vagyok, ha meghunyászkodom, ha nem mondom ki... ha nem akarok kiegyenesedni...