hunor89 blogja

Darabokra tépne, de nem hagyom,
vérben ázva feküdnék a havon,
ha hiányod marná belém fogát.

Érzem, mindjárt összemorzsol marka,
csak az ajtóhoz szorított sarka
nem engedi ellepni a szobát.

Erőm fogytán, türelmemből sok nincs,
de iszonyú erős ez a bilincs,
mi hozzád köt, s szívedhez láncol.

Nincs már sok, de akkor mi a kevés?
Mondd, hogy nem több, mint pár nap éhezés,
s utána újra velem játsszol.

Mondd, hogy édes még az álom velem,
s te is szeretnéd, hogy így legyen,
hogy karom legyen fejednek párna.

Mondd, hogy szeretnél ölembe hullni,
engednéd ajkamnak csókot koldulni,
hisz bolond, ki akkor rád nem várna.

Mint forrásából előtűnő patak,
oly nemes kegyednek világra jötte,
elmémbe, mely eddig kopár sivatag,
gyönyörűsége az életet öntötte.

 Tündöklése, mint a csiszolt gyémántnak,
szeme ragyogása holdfényes éjszaka,
karcsúsága, akár szára a nádnak,
mozdulataival a kecsesség bajnoka.

Pillantása hullám tajtékzó tengeren,
kibomló haja villámlást imitáló,
foglalnék mást is rímbe,de röstellem,
világért sem olyat, mi csak irritáló.

Illata virágba bomló gyümölcskertek,
ruházata angyaloknak szárnytollai.
Remélem, érdeklődő szempárra leltek
dícsérő szavaimnak támpontjai.

De bókjaimnak hada mit sem érne,
ha viszonzásul kezét nem nyújtaná,
egy pillanatra alábbhagyó szemérme
szívem szenét újra lángra gyújtaná.

Minden lépted elé rózsaszirmot szórnék
öleljen körül egy egész kertnek illata,
füledbe mindig legszebb hangon szólnék,
hogy szívedig hatoljon ajkaim szózata.

Langyos nyári szellővel karolnálak körül,
 így simogatnám testednek gyönyörű íveit,
felhoznám a legszebb kagylókat mind közül,
s nyakadba helyezném egy füzérbe gyöngyeit.

Jéghideg forrásvízzel oltanám a szomjad,
ha hőségtől patakzana rólad a verejték,
varázsgömbbe nézném, sose kelljen mondjad
mi az, mit mindig is legjobban szeretnél.

Talán hazudnék, ha azt mondom nincs nálad szebb,
de ha megbocsájtsz, én örömmel hiszem ezt el,
szemeimmel nézlek, de a szívemmel látlak,
nem találok olyant, mihez hasonlíthatnálak.

 Arcodról csakis a nap, mi juthat eszembe,
az összes csillag fénye összegyült szemedbe,
mosolyodban ott lapul reménye a csóknak,
illatod is mindenképp alanya egy bóknak.

Gyöngéd kis kezeiddel ahogyan átkarolsz,
bőröm alatt egész a szívemig hatolsz,
minden egyes szótól, mi elhagyja a szádat,
életrekel bennem, mi réges-rég elszáradt.

Nem tudom, mennyire titok ez most számodra,
éjszaka figyellek, vigyázok minden álmodra,
figyelem hogy alszol, s ahogyan lélegzel,
el sem hiszed mekkora öröm, hogy létezel.

Hiányod köntösét öltöm magamra,
bársonyba bélelt egyszemélyes magány,
talán most nincs is szükség a szavakra,
bárcsak marna csókot ajkaimra a vágy.

Nyugtalan lelkem, félt és féltékeny,
helyem nem lelem, ha nem vagy itt velem,
bárhová elmennék, csak mutasd a térképen,
szárazföldet gyalog, az óceánt úszva szelem.

Levelednek betűi néhol elmosódnak,
tán a te szemeid is utolérte a zápor,
s ereszei alatt a makacs tintafoltnak
összebújik könnyeiddel iszonyú magányom.

 Lesöpörtem az égről az összes csillagot,
tenyeremben tartom az éjszaka gyöngyeit,
s szívedbe szórom a milliárdnyi magot,
száritsa fel fénye a bánatod könnyeit.